Út az Egyszer megjelenéséig – Valahol

Az Egyszer megjelenése előtt (L&L könyvesbolt május 12., hivatalos megjelenés május 15.) egy bejegyzés-sorozattal készültem nektek, amiben felidézzük az eddigi kötetek legfontosabb pillanatait, és azt, ahogyan elértünk az Egyszerig, mielőtt végleg elköszönünk Nagy Márktól, és a többiektől.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, így aki még nem olvasta a Bexi-sorozatot, sok spoilerrel találkozhat.

Néha a boldogság csak néhány percig tart. Néha addig sem. Néha pedig, ha nagyon akarjuk, és elég áldozatot hozunk érte, akkor egészen sokat is kaphatunk belőle. Csak az kegyetlenül sok meló.


A szám a végéhez érkezett, Tomi pedig egy utolsó lépés után szorosan magához húzott, és belepuszilt a hajamba.
– Beszélnünk kell – kezdtem kelletlenül.
– Tudom – suttogta a fülembe.
– Tudod? – pillantottam rá elkerekedett szemmel.
– Persze, hogy tudom. Csak akartam egyet táncolni veled,
mielőtt… – kereste a megfelelő kifejezést, továbbra is a tánctéren állva velem szemben.
– Mielőtt… – ismételtem halkan, és megráztam a fejem. – Nagyon sajnálom – biggyesztettem le a számat. – Te remek srác vagy, és úgy szerettem volna, ha…
– Ha szeretsz? – segített ki.
– Olyasmi – ismertem be a könnyeimmel küszködve.


– Körte – állítottam le, mert szemmel láthatóan nagyon elkalandozott. – Nem lesz semmi gond. Tudod, mit? Amíg nem vagy itthon, ha úgy nyugodtabb vagy, akkor inkább elmegyek apuhoz – ajánlottam fel.
– Tényleg? – csillant fel a szeme.
– Tényleg? – hőkölt hátra Lili.
– Persze – áldoztam be magam.
– Megígéred? – pillantott rám Körte gyanúsan méregetve,
hogy hihet-e nekem.
– Megígérem.
– Jó, mert ha jön a PTNMSZ, akkor szükséged lesz rám,
és melletted akarok lenni – morgott kelletlenül.
– Mi az a PTNMSZ?
– Poszttraumás Nagy Márk szindróma – közölte szórakozottan, én pedig hunyorogva meredtem rá.
– Nem létezik ilyen szindróma.
– Dehogynem – felelték kórusban a többiek.


– Te gyerek – nézett rám Körte.
– Hm?
– Nem szeretem, ha szomorú vagy.


– Márk, mit csinálsz itt? Azt hittem, elmentél – léptem egyet az úttest irányába döbbenten, miközben a ruhámat, a hajamat és a bőrömet is azonnal belepték az esőcseppek.
– Visszajöttem – felelte frappánsan, mintha magamtól nem vettem volna észre.
– Miért? – kérdeztem gyanúsan.
– Nem tudom, megérzés – szólt, és az utcai lámpa fényében láttam, ahogyan szórakozottan gyel az úttest másik oldaláról.


– Miért szakítottál vele? – hagyta gyelmen kívül, amit mondok, és rátért arra, ami őt érdekli.
– Tudod, hogy miért szakítottam vele – adtam meg magam tehetetlenül.
– Mert még mindig szeretsz? – kérdezte vigyorogva.
– Hülye! – sóhajtottam. – Tudod, hogy mindig is szerettelek – ismertem be, mire Márk gondolkodás nélkül megindult, körbe sem nézett, csak átsétált az úttesten, határozottan odalépett hozzám, és a szakadó esőben magához rántva megcsókolt.


– Mindig tudtam.
– Mit?
– Hogy odavagy értem. Tudtam abból, ahogy rám néztél.
– Nem is néztem rád – nevettem a fejemet fogva.


Ó, mennyire elhittem, hogy az élet ilyen egyszerű…


– Szóval azt kéri, hogy ne legyünk együtt? Nem hiszem, hogy erre kiterjed a szerződésünk – húztam ki magam idegesen.
– Nem, nem tér ki – értett egyet. – De tudsz-e együtt élni azzal a tudattal, hogy ez a fiú megbukik miattad? Vagy kérdezek mást. Veled marad-e ez a fiú, ha mindent elveszít, és csak te maradsz neki? Mert nyilván azt nem kell elmagyaráznom, hogy amennyiben nem hozza az elvárásokat, természetesen anyagi értelemben, akkor Nagy Márkot páros lábbal rúgom ki a kiadótól.
– Csodás – suttogtam kínosan.


Gyűlölt pillanataink emléke felemészt, közös múltunk összes perce kísért. Hamis mosolyod reményeket ígért, és én elhittem neked az összes mesét.
Nem akarok emlékezni rád. Nem akarok emlékezni rád, soha már.

Akárhogy gondolkodtam, ez a szám nem jöhet ki úgy, hogy együtt vagyunk, és minden rendben.


Ezért ahhoz, hogy őt megvédjem, nem szabad tudnia, hogy igazából miért szakítok vele. Jézusom. Két kézzel beletúrtam a hajamba, és a tükörképemet bámultam, amikor… Amikor elkerekedett a szemem. Nem szabad tudnia. Nem tudhatja. Oké. Várjunk csak. Pislogás nélkül meredtem magam elé, és a tompa gondolataim cikázva kavarogtak a fejemben. Jó, de mi van, ha megfordítjuk a helyzetet? És akkor… Az órák óta tartó sírás után hirtelen megkönnyebbülten néztem bele a tükörbe, majd fáradtan bólintottam. Mert néha a legőrültebb, legképtelenebb megoldás is pislákoló reményként hat a sötét tehetetlenségben.


– Márk, várj már, ezt hanyagoljuk most – hámoztam ki magam az öleléséből. – Pár percig – tettem hozzá, miután átgondoltam a dolgot.
– Jó – tette fel a kezét, látványosan biztosítva arról, hogy hozzám sem ér, amíg beszélek. Ezt sajnálattal vettem tudomásul, de ennek tényleg nem volt itt az ideje.
– Szakítanunk kell – mondtam ki.
– Te viccelsz, ugye? – kerekedett el a szeme.
– Nem, nem úgy. Hanem… – kerestem a szavakat. – Oké, szerintem ülj le – sóhajtottam.


– Márk, nem kockáztathatsz ekkorát. Ebben a dologban baromira benne van a bukásod. És tudod, hogy mi történik akkor. Én is tudom. Gondolj arra, mi volt a Hullócsillag előtt. Milyen állapotban voltál – emlékeztettem.
– Igen, tudom, de értsd meg, hogy nekem ez az egész szart sem ér nélküled! – fakadt ki, mire vadul dobogó szívvel hallgattam.
– Márk – suttogtam halvány mosollyal az arcomon. – Nem buktathatod be miattunk azt, amit eddig felépítettél. Ez az életed…
– Aminek te vagy az értelme – vágta rá rögtön, mire elkerekedett a szemem. – Mármint – javította ki magát azonnal. – A dalok, amiket írsz nekem. Úgy értettem. A dalaidról beszéltem – magyarázkodott.
– Persze, értem – biccentettem elfojtott vigyorral.


– Szinte senki nem tudott róla, hogy újra összejöttünk, akik pedig tudták, mostanra azt hiszik, hogy vége. Érted már? Senkinek nem kell tudnia arról, hogy még együtt vagyunk! – lelkesedtem.
– Mi? – húzta össze a szemét.
– Ahogy mondom. Mi van, ha senki nem tud róla? Akkor… akkor minden maradhat így, ahogy most van.
– Aha. Szóval tartsuk titokban – értelmezte a hallottakat.
– Pontosan!
– Ki tudna róla?
– Senki – ráztam meg a fejem.


– Ez nem fog menni. Lehetetlen – nevetett fel idegesen.
– Most is együtt vagyunk. És senki nem tudja – vonogattam a vállam.


– Biztos, hogy ezt akarod, te lány? Ha most hazudsz, annak nem lesz vége.
– Ha most nem hazudok, akkor viszont szakítanom kell veled – vágtam rá kapásból.


– Oké, akkor vigyázz magadra, Körte, és érezd magad nagyon jól Londonban! – kezdtem búcsúzkodni, majd eszembe jutott, hogy mit jelent nekem Körte, az elmúlt években mit tett értem, és mit éltünk át együtt, hogy mit köszönhetek neki, és egy pillanat alatt elöntött a keserű bűntudat érzése, amiért nem mondok neki igazat. Márk észrevette a megváltozott arckifejezésemet, és a fejét ingatva várt, amikor is erőt vettem magamon, és folytattam. – Körte!
– Mondjad, gyerek – szólt vissza derűs hangon.
– Nagyon szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem óriási gombóccal a torkomban.
– Ezt most miért mondod? Le fog zuhanni a gép? – kérdezett vissza emelkedett, kissé hisztérikus hangon.
– Mi? Dehogy! Nem, csak… Ritkán szoktam mondani.
– Ne is mondd! – kiabált. – Úgy hangzott, mintha búcsúznál. Bazki, ellenőriztetem a futóművet.


Márk pedig mindezek ellenére kénytelen volt hazudni neki. És ezzel nem tudott megbirkózni. – Figyelj, Körte – szólalt meg végül.
– Hallgatlak – válaszolta Körte.
– Nem sokszor volt alkalmam eddig elmondani, de… ugye tudod, hogy bírlak? – szólalt meg Márk lelkiismerete is, mire szomorúan lesütöttem a szemem. A telefonban Körte csendben átgondolta a hallottakat, és én már azt hittem, hogy esetleg gyanút fogott attól, hogy mindkettőnktől megkapta a szokatlan érzelmi kitörést, amikor végre megszólalt.
– Hát bazmeg, én biztos, hogy lezuhanok. Mi a szarért lelkizik velem mindenki ma reggel? – kérdezte idegesen.


– Azt hiszem, felébredt anyu – gondolta át Márk, miközben ott álltunk a nappali közepén. – Ő sem tudhatna rólunk? – nézett rám.
– Nem! A senki azt jelenti, hogy senki – hadartam, és alig hallottam a fülemben dobogó vértől.
– A francba – szólt Márk, és már hallottuk a lépteket. – Bocs, Beka – mondta.
– Miért? – kérdeztem, de hamar kiderült, hogy mi miatt kért előre bocsánatot, ugyanis a következő pillanatban Márk felkapott az ölébe, két lépéssel a kanapéhoz ment, majd némi töprengés után egyszerűen leejtett mögé.


– Mit csinálsz? – kérdezte hirtelen Márk.
– Leülök, hogy megigyam a kávémat – hangzott a válasz.
– Itt?
– Igen, Márk, ahogyan minden reggel teszem.
– Menj ki a kertbe kávézni – tanácsolta.
– Szakad az eső.
– Akkor vigyél esernyőt is.


Nyolc hét telt el azóta, hogy Nagy Márk és én a legnagyobb titokban együtt vagyunk, és senki nem jött rá. Még csak nem is sejtik. Senki.


– Nagyon örülök nektek!
– Köszönöm – pillantott rám hálásan, mutatóujjával óvatosan megtörölve az örömkönnyektől elkenődött szemfestékét. – Már megüzentem Aszádéknak! Ők is baromira örülnek. Alig várják a Pavelin lakásavató bulit! – nevetett fel.
– Azt elhiszem – biccentettem.


A Nélküled, bár szép eredményeket hozott, be lett áldozva, mert végül meg sem közelítette azt az őrületet, amit a Nem bírom okozott. Geri pedig jobban gyűlölt minket, mint amire egyáltalán képes lehet egy ember. A pokolba kívánta Nagy Márkot, amiért ekkora sikert kapott a kezébe, és a pokolba kívánt engem, amiért nem neki adtam.


– Nagy Márknak írsz dalokat – konkretizálta a mondandómat. – És mostanában nem vagytok túl jóban. Mondjuk rosszban sem. Tényleg, mi ez veletek? Nagy a nyugi. Mi ez a csend? – gondolkodott, én pedig zavartan megráztam a fejem.
– Ő éli az életét. És én is az enyémet – szóltam.
– Ennyi?
– Ennyi – biccentettem.
– Mióta Londonban voltam, valami nem stimmel.


Belefeledkezve a csókjába semmi más nem érdekelt, csak ő. Mert nem számítottam rá, hogy ott lesz, legutóbb annyit írt, hogy majd a koncert előtt találkozunk. Valahol.
– Mit keresel itt? – kérdeztem Márktól, miközben a nyakát átkarolva néztem a szemébe. – Azt hittem, csak este találkozunk, a koncerten – tettem hozzá.
– Gondoltam, megleplek – kacsintott, mire a szívem felugrott a torkomba, és újra megcsókoltam a felforrósodott turnébusz mellett, a kihalt parkolóban.


A fürdőszobából kilépve pont egy lépéssel értem el a kilincset és nyitottam ki, majd mosolyogva beengedtem Márkot, aki érdeklődve nézett körbe.
– Egyedül vagyok – segítettem ki nevetve, és becsuktam magunk mögött a szobaajtót.
– Ez a mai nap második legjobb híre – ragadta meg a köpenyemet az övénél, és magához húzva a szemembe nézett.
– És mi az első? – kérdeztem suttogva.
– Hogy ez van rajtad – nézett végig az öltözékemen.
– Hülye! – szóltam nevetve, és a hajába túrva hagytam, hogy hosszasan megcsókoljon.


– Tényleg! Itt van az Üres Utcák-busz! – lelkesedett. – Hol vannak?
– Lent, a külső medencénél. Pablót már elkaptuk és bedobtuk a vízbe – röhögött Puding.
– Bunkók! – forgatta a szemét Evelin, és kiment az ajtón.
– Nem lett semmi baja, ott egyhúsz a víz, leért a lába – kiáltotta utána Pepe.
– Épphogy – tette hozzá Puding vihogva.


„Hé!”
„Igen?”
„Szeretlek” – küldtem el az üzenetet hirtelen felindulásból, és kissé hunyorogva néztem a készülékre. Rögtön láttam, hogy elolvasta, és azt is láttam, hogy ír valamit. Mosolyogva vártam, de még mindig azt jelezte, hogy ír. Aztán még mindig. Kis szünet. Megint írt valamit, de még mindig nem küldte el. Felvont szemöldökkel vártam az üzenetet, ami nem érkezett meg, mert még mindig írta. Mi a fene? Már majdnem egy perc eltelt, és a készülék továbbra is azt jelezte, hogy Márk valamit ír. Nem bírtam tovább, idegesen küldtem egy újabb üzenetet.
„Márk, egész pontosan mit művelsz?” – kérdeztem meg. A következő pillanatban már érkezett is a válasz.
„Annyira szerettem volna látni az arcod, amíg vársz a válaszra, és nézed a három pontot” – írta, mire lesütöttem a szemem, és elröhögtem magam.
„Te akkora bunkó vagy!” – írtam.
„De szeretsz…”
„Hát nem tudom.”
„Dehogynem”
„Mit írtál majdnem másfél percig?”
„J betűket”
„Hülye” – nevettem el újra magam, aztán a szám szélét harapdálva megráztam a fejem, és megint küldtem egy üzenetet.
„Ennyi? Semmi válasz?”
„Mit akarsz hallani, Beka?”
„Tudod, mit? Semmit” – zártam le a beszélgetést.
„Oké”
„Ne már!” – küldtem el nevetve.
„Beka, tudod, hogy imádlak” – írta, mire elmosolyodtam. „Te vagy a hetedik legklasszabb lány, akit valaha ismertem!” – kaptam meg a következő üzenetet, amitől még jobban nevetni kezdtem.
„Utállak!” – küldtem el.
„Sosem utáltál.”


– Hogy vagy? – érdeklődtem.
– Jól, nagyon jól – bólogatott. – Éppen sétálni indultam. Nem jössz velem? – invitált a kedvenc tevékenységére.
– Nem, köszönöm, csak köszönni akartam, a többiek már biztosan várnak.


– Hm – tűnődött el Körte. – Itt? Így? Nyugiban? Ti ketten?
– Miért olyan elképzelhetetlen ez? – kérdeztem értetlenül.
– Azért, gyerek, mert ha ti ketten öt percnél tovább vagytok kettesben, akkor az vagy balhészagú, vagy korhatáros – förmedt ránk dühösen.
– Körte – veregette meg Márk a vállát. – Nyugi. Túl stresszes vagy. Lazíts!
– Te ne nyugtass engem, Márk. Valami nem stimmel. Tudom!


– Uram, aláírná ezt? Az egyik családi szobában eltört lámpáról a nyilatkozat, miszerint az önök társaságának tagja, nevezetesen Bogyó úr tette.
– Bogyó úr, mi? Hát én beszarok – rkantotta alá a nevét Körte idegesen.


– Nem láttad Bekit?
– Nem – vágta rá azonnal Márk.
– Hé! Megvannak a párnák! – lépett fel Daniella is a buszra. A szememet forgatva dünnyögtem magamban valami olyasmit, hogy „ezt nem hiszem el”, és örültem volna, ha más már nem száll fel arra az átkozott járműre, amiben százmillió fok volt, és aminek az üléséről leesve várakoztam, hátha tiszta lesz a levegő, és leléphetek.
– Na, szuper, akkor kösz, Márk, de így nem is kell segítened – lelkesedett Anti. – Daniella, te sem láttad Bekit? – érdeklődött.
– Nem. Márk, te nem láttad? – kérdezte Daniella.
– Miért tőlem kérdezgetitek? Fogalmam sincs, hol van. A százas listámon pontosan a kilencezredik helyen szerepel, hogy Beka hol van, mit csinál, vagy egyáltalán mi van vele – közölte idegesen.
– Jó, nyugi. Csak kérdeztük – rémült meg Anti.
– De ne tőlem kérdezzétek! – ismételte meg Márk ingerült hangsúllyal.


– Jó koncertet.
– Kösz – suttogta.
– Szeretlek – tettem hozzá.
– Ezt is kösz – vágta rá, mire felnevetve megráztam a fejem.
– Borzalmas vagy! – vigyorogtam.


Ugyanis az új számaim az Illúzió kivételével mind Márk dalai lettek, a régiekkel pedig jó ideje nem léptem fel, mert Gerihez köthetők.
Így aztán egy ideje úgy alakult, hogy nem igazán adok koncertet.


– Mizu? – érdeklődött, mire pár pillanat alatt átgondoltam a helyzetet, és nevetve bólintottam.
– Körte küldött, hogy ne legyek egyedül, ugye? Pabló lemondóan csettintett egyet.
– Hát, erre hamar rájöttél.
– Nem volt nehéz – röhögtem fel.
– Jó, tényleg Körte küldött, azt mondta, nem akarja, hogy egyedül legyél a…
– Tömegben? – kérdeztem, és mindketten felnevettünk, mert ez jól jött ki.


Ez volt az első alkalom, hogy élőben hallottam tőle a Nélküledet, és ahogyan ott álltam a közönségében óvatos mosollyal az arcomon, vigyázva arra, hogy akár kamerázhatnak is, csak arra tudtam gondolni, hogy soha, senki nem tudná úgy elénekelni ezt a számot, mint ő. Mert neki írtam.


– Küldöm ezt a számot egy lánynak, aki tudom, hogy ott van köztetek – mutatott körbe a közönségen, mire a legtöbb Márker csillogó szemmel ismert magára. – Igen, ott van lent – folytatta Márk, fokozva a hangulatot. – Valahol – tette hozzá laza mosollyal, és énekelni kezdett.


Éles kopogásra kaptuk föl a fejünket, és riadtan néztünk össze.
– Igen? – kiáltottam kissé erőtlen hangon.
– Gyerek, én vagyok, engedj be! – hangzott Körte hangja, mire még a lélegzetem is elakadt.
– Szállj le rólam! – suttogtam Márknak, és megpróbáltam kiszabadulni alóla.
– Tudod, sokszor elképzeltem már ezt a szituációt, de ott soha nem az a vége, hogy szálljak már le rólad – közölte szórakozottan, de én annyira nem tartottam viccesnek a beszólását, tekintettel arra, hogy Körte az ajtó előtt várakozott.


– Gyerek – kezdte mosolyogva. – Durva voltam veled, bocs.
– Nem, semmi baj, igazad volt – hadartam.
– Nem, ez nem így működik. Rajtad töltöttem ki a dühömet, amikor most egyébként sem könnyű neked.
– De, hidd el, jól vagyok – próbálkoztam.
– Azt mondod, de nem vagyok benne biztos – került ki és ment be a szobába anélkül, hogy behívtam volna.


Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá hálásan, mert függetlenül attól, hogy éppen Nagy Márkot bújtattam a szekrényben, elmondhatatlanul jól esett az, hogy Körte utánam jött, ráadásul vacsorával. Hát, ha azt vesszük, hogy én már mennyit szenvedtem Nagy Márk miatt, amióta ismerjük egymást, igazán kibír fél órát a szekrényben.


– Nem tudom, gyerek. Valami történt vele. Egyre jobb, basszus. És ami a legrémisztőbb, hogy bár tudja, de most mégsem seggfejkedik annyit. Nem szállt el a Nélküled és a Nem bírom után, pedig ezt a sikert feldolgozni is kemény, nemhogy kezelni. De bírja. Nagyon bírja. Valami van vele – gondolkodott el. – Valami történt, amíg Londonban voltam – kezdte újra azt, amit azóta is fúj.
– Hát, nekem fogalmam sincs – húztam ki magam.


– Gyerek, ugye nem a tetves Geri? Ugye nem?
– Mi van? – húztam össze a szemem értetlenül. – Geri? Most komolyan?
– Ó, de jó – fújta ki magát, látva a reakciómat. – Bazki, már aszittem, hogy titokban vele kavarsz, csak nem mered elmondani.
– Dehogy! Gyűlölöm Gerit! Tiszta szívemből gyűlölöm – közöltem őszintén.


– Mi az? – néztem Márkra értetlenül.
– Jön Daniella – suttogta.
– A francba. Menj vissza a szekrénybe!
– Ne már, Beka! Éhes vagyok – közölte, de már vissza is
toltam a gardróbba, majd egy másodpercnyi hezitálás után a minibárhoz léptem, és kivettem belőle két doboz mogyorót, meg egy gyümölcslevet.


Körte és Daniella csendben bámulták a tévét, én pedig az ujjaimat tördelve minden egyes alkalommal összeszorítottam a fogaimat, amikor a gardróbból azt hallottam, hogy Márk mogyorót rág.
– Mi ez a hang? – nézett körbe Körte kizökkenve a filmből.
– Csótány – vágtam rá azonnal.
– Mi? – kérdezték egyszerre.
– Tele van a hotel. Láttam is – hazudtam. – Jó nagyok. És ropogtatnak.
– Ropogtat? Ropogtat a csótány? – meredt rám Körte unottan.
–Igen. Eszik az épületet – erősködtem, megpróbálva meggyőzni őket ezzel a baromsággal.


– Ugyan, Beka. Csak azért kérdeztem, mert ezt még így nem hallottam, de amúgy nem is téma.
– Persze, hogy nem! – nevettem el magam elképedve.
– Oké – biccentett. – De nem vagyok féltékeny. Csak utálom Gerit. Tényleg. Mint a szart – közölte idegesen.
– Tudom.
– Viszont féltékeny nem vagyok – ismételte.
– Jó, oké – bizonygattam, hogy elhiszem.
– Miért lennék? Meg amúgy is. Én Nagy Márk vagyok.
– Tudom – fojtottam el a nevetésemet.
– Senkire nem vagyok féltékeny. Soha!
– Márk – néztem a szemébe szórakozottan. – Rendben.
– Jó, mert csak arról van szó, hogy ő a volt barátod, akinek írtál egy rakás számot, aki megnyerte a műsort, amit én elbuktam, aki folyamatosan versenyez velem, és akiről ma azt hallottam, hogy olyan rohadt nagy volt a szerelem köztetek… De miért érdekelne? – nevetett lazán.
– Tudod, milyen aranyos vagy, amikor féltékeny vagy? – mosolyogtam rá.


– Eljössz velünk kajálni? Négyesben?
– Dupla randira? Egy idegennel? – kerekedett el a szemem.
– Nem lesz idegen. Bemutatom neked – próbálkozott.
– Miért akar nekem mindenki barátot találni? Tök jól elvagyok így – csóváltam a fejem.
– Hát, nem tudom. Két volt pasid koncertjét is végignézted ma. Kicsit természetellenes.
– Ó – értettem meg. – Kedvesek vagytok, de… nem igazán érdekel a dolog, bocs.


Idegesen ledobtam magam mellé a telefonomat, és megdörzsöltem az arcomat. Nagy Márk és Geri egy koncerten. Óriási. Átküldtem a linket Körtének, aki azonnal visszaírt egy rövid, de lényegre törő üzenetet.
„Na bazz!”
Hát, akkor mindenki készítheti a popcornt. Mert ez hangos lesz.


– Pedig mi is beszállnánk. Van egy tízesem – nézett fel a tányérjából Bogyó.
– Tíz mi? – meredt rá Daniella értetlenül.
– Tíz. Forint – felelte Bogyó, mire a rossz hangulat ellenére az egész társaság felröhögött.


– Mindenkinek pofa be! – sziszegte szigorúan Körte, Balogh pedig nem reagálva az előbbi jelenetre, folytatta.
– Hogy érzitek magatokat? – kérdezte általánosságban.
– Jól! Jó a kaja. Látja? – mutatta fel a tányérját Puding.
– Nagyszerű. Arrébb mennél, fiam, mert nem látom tőled azokat, akik számítanak.


– Nagyon sajnálom – ingatta a fejét őszintén.
– Nem baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és próbáltam úgy tenni, mintha nem telt volna be nálam a pohár teljesen attól, hogy Balogh már megint a markában tart, és tehetetlen vagyok vele szemben. – Viszont megnéznél nekem valamit? – kérdeztem Körtét, szinte mellékesen.
– Persze gyerek, bármit – biccentett.
– Meddig van szerződésem a BPRP-vel?


Amíg mindenki néma csendben emésztette a hallottakat, főleg azt, amit én mondtam utoljára, Tomi lépett oda hozzánk.
– Jó reggelt – köszönt. – Jön valaki sétálni?
– Te, figyelj ide – dobta le újra Márk a kezéből az előbb felvett villát. – Takarodj már a sétáddal együtt! – nézett rá dühösen.


– Kitartás, Beki. És törj el Balogh nyaralójában egy vázát helyettem is. A legdrágábbat – utasított, mire felnevettem.
– Igyekszem – köszöntem el szomorúan, mert rájöttem, hogy Pabló annyira a társaságunkhoz tartozik, hogy biztosan hiányozni fog a következő napokban.


– Csak… Ha esetleg van olyan, amit nem tudsz…
– Gyerek. Mindenkinek vannak titkai. Nyilván nem tudok mindenről. Nem is kell. Ha nem Gergőhöz, vagy a MusicNoteshoz van köze, akkor nem is érdekel.
– Értem – bólogattam.


– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Nem igazán – ismertem be, mire Márk magához húzva átölelt, és megsimogatta a hajam.
– Egyszer megölöm Baloghot – suttogta a fülembe.
– Nem kell. De ha mégis… Lehetek tettestárs? – nevettem fel erőtlenül.


– SANYI! Állj meg!
A busz ismét akkorát fékezett, hogy minden cuccunk lerepült az ülésről, Márk kiejtette a telefonját a kezéből, a gitárom leesett az ölemből, Antit Daniella húzta vissza a pólója nyakánál fogva. A sofőr idegbetegen hátrafordult, és széttárt karral nézett Körtére.
– Mi van már megint?


Az automata kapu hirtelen kinyílt, és Botond jelent meg előttünk.
– Üdvözöllek titeket Balogh úr nyári rezidenciáján – mosolygott.
– Beszarok, te lettél az inas?


– Melyik szobában vagy?
– Melletted – mosolyodtam el. – És közös az erkélyünk.
– Végre egy jó hír – nézett a szemembe mosolyogva, miközben végigsimította a karomat, majd ujjait rákulcsolta az enyémre.


– Képzeld, pont úgy alakult, hogy egyedül vagyok egy szobában, és arra gondoltam, ha már… – kezdtem.
– Neeeee! – sikoltott közbe, én pedig felnevettem.
– Pakolj össze, holnap elmegyünk érted Körtével, és elhozunk magunkkal a hétvégéig.
– Úristen! – sikongatott, Körte pedig széttárta a karját mellettem, és úgy tűnt, ezt most nem érti.
– Tényleg? Beki, tényleg? – lelkesedett Lili.


– Te gyerek – szólt Körte.
– Hm? – kérdeztem a telefonomat lezárva, miközben boldogan pillantottam a zárolt képernyőn lévő fotóra.
– Spamnek jelezte a mailem, ezért hetekkel ezelőtt bevágta a szemét mappába, és csak most láttam, de létezik, hogy jött neked egy levél a Zeneművészeti Tanulmányi osztályáról?
– Mi? Nekem? – néztem fel az elsötétült kijelzőről.
– A te nevedre szól. Budai Rebekának.
– Mutasd – vettem el a tabletjét, és összehúzott szemöldökkel futottam át a sorokat.


– Biztos, hogy engem keres? – kérdeztem halálra rémülve.
– Te vagy az a Budai Rebeka, aki itt zongorázgatott tavasszal? – tette fel a költői kérdést.
Én. Persze, hogy én. Jaj nekem.
– Igen, természetesen – sütöttem le a szemem.
– Holnap délelőtt tizenegykor várlak az irodámban.


– Te Boti – nézett fel rá Bogyó a vízből. Karját a medence szélén pihentette, az arcát pedig megtámasztotta, így oldalra hajtott fejjel pillantott fel az asszisztensre. – Te mikor lettél ekkora köcsög?


– Botond, vigyázz! – kiáltott utána Puding.
– Mire? – fordult vissza az asszisztens.
– Azt hiszem… – gondolkodott Puding. – Azt hiszem, hogy beszorult a fejed Balogh seggébe.


– Utálom, hogy ez van – folytatta. – Te vagy az első lány, akit büszkén felvállalnék, és nem lehet.


– Azt mondtad, ez eddig a legkomolyabb kapcsolatod – mosolyogtam. – És nekem mindent megér ez a mondatod. A sok hazugságot, bujkálást, titkolózást, mert… – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Mert ezt az a srác mondja nekem, aki a Pop/Rock alatt várólistára tett a nyereményautójának utasülésére.


– Ja, hogy te ezt tervezted éjjelre? – kérdezte tettetett meglepettséggel, én pedig felnevettem.
– Igen, Márk, pontosan ezt – bizonygattam. – Miért, te nem? – néztem a szemébe szórakozottan.
– De, Beka, úgy gondoltam, hogy ha már végre egyedül vagy egy szobában, aminek közös az erkélye az enyémmel, akkor ma éjjel az lenne a legjobb, ha te dalt szereznél, én pedig a fal másik oldaláról drukkolnék – közölte, én pedig nevetve hallgattam.


– Jó, és mégis mivel megyünk? – érdeklődtem. – Merthogy még nem hozták át a kocsidat Zalakarosról… – emlékeztettem.
– Ó, a francba. Tényleg – jutott eszébe, és átgondolta a dolgot, majd felcsillant a szeme. – Sanyi! Sanyiii! Megyünk a Tescóba!


– Hé! Hol a karton figurám? – állt meg mellettünk hirtelen Márk, és értetlenül nézett az árván maradt könyvtornyára, amit ezúttal már nem őrzött a karton Nagy Márk, ahogyan az elmúlt hetekben tette minden egyes üzletben.
– Hát… – húztam el a számat. – Éppen most vitték be hátra.


– Ugyan – ráztam meg a fejem, jelezve, hogy ezt túlzásnak érzem, de Evelin nem hagyta magát.
– Fogalmad sincs, hogy mit tettél értünk. Mindannyiunkért. Külön-külön. Aszádékért. Értem. Nagy Márkért. Hiába nem akarod elfogadni, tény, hogy nélküled egyikünk sem tartana ott, ahol éppen tart.
– Köszönöm, ha így gondolod – pillantottam rá hálásan.


– Hát, bazki, nem hiszem el. A három srácom egy kenuban Siófok felé tart, a negyedik meg a saját kartonjával sétálgat a Tescóban – sóhajtotta Körte. – Visszamegyek a borospolchoz, asszem rosszul tippeltem meg a szükséges alkoholmennyiséget – sétált el, mi pedig követtük. Mindannyian. Evelin, Nagy Márk, a karton Nagy Márk, én és az időközben hozzánk csapódó Sanyi, egy grillcsirkével a kezében.


– Nem kell nekem kocsi – legyintett Körte. – Sanyi bárhová elvisz – vigyorgott a borosüveggel a kezében. – Ugye, Sanyi? – forgolódott, de hiába, a sofőrünk nem volt a társaságban. – Sanyi! – ordította Körte, mire Sanyi kinyitotta a kis vendégház ajtaját.
– Mi van? – kérdezte.
– Ugye? – üvöltött neki Körte.


– Jézusom – meredtem Márkra remegve. – Látott minket! – sütöttem le a szemem, Márk pedig a szája szélét rágva megrázta a fejét.
– Nyugi. Azt sem tudja, hogy hol van.


– Mindent reméltem, csak azt nem, hogy normális vagy.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Mert már akkor tetszettél, mielőtt megismertelek.


Ekkor Puding lerakta a villáját és felpillantott az asztaltól.
– Hé! Ti ketten! – mutatott Márkra és rám felváltva. – Nem… – hunyorgott maga elé, és úgy tűnt, valami nagyon motoszkál az agyában. – Ti nem… Láttalak titeket az éjjel – mondta ki hosszas gondolkodás után.


– Puding, értsd már meg, amit mondanak. Beka nálam aludt – sóhajtotta Daniella.
– Márk meg lent volt velünk a medencénél. Még a gitáros incidenst is látta, segített nekem összeszedni a darabjait – tette hozzá Bogyó.
– Aha – bólintott bizonytalanul Puding, de látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőznünk, az éjszakai kép, miszerint az ágyon fekve látott engem Márkkal, jobban beleégett az agyába, mint gondoltuk. – Figyeljetek már, biztos ez? – kérdezte.
– Igen – feleltük mindannyian, tökéletesen egyszerre.


– Jól van, gyerek, szórakozzál csak, akkor is tudom, hogy valami nem stimmel, amióta…
– Amióta Londonban voltál.


– Rebeka, a régi iskoládban folytatott tanulmányaid miatt, ahol most magántanuló státuszban vagy, feltételezem, hogy ismered az egyetemünket, és tudod, mit jelent az előkészítő tagozat rendkívüli tehetségek számára.
– Aztarohadt! – csúszott ki Daniella száján, mire a rektor és én is a csellista felé pillantottunk. – Elnézést, kicsit hevesen reagáltam – tette fel a kezét bocsánatkérően.


Daniella elkapta a kezem, és elhúzott az ajtó elől a folyosón.
– Úristen, Beki! – suttogta izgatottan, de láttam rajta, hogy legszívesebben ordítana. – Tudod, hogy mit jelent ez?
– Igen. Azt hiszem – pislogtam rá szorosan magamhoz ölelve az imént kapott dossziét, és fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Fél órán belül az ölembe hullott az a lehetőség, amiről mindig is álmodtam.


– Mi történt?
– Passz. Vettem egy gitárt a gyereknek, és azóta zokog – felelte Körte, mire végre elszakítottam magam tőle, és a szememet törölgetve bámultam az aszfaltot.
Daniella benézett a kocsi hátsó ülésére és szemügyre vette a gitáromat.
– Aha – bólintott. – Beki felvételizhet a rendkívüli tehetségek egyetemi előkészítőjére, és kap egy vadi új Gibsont. Hivatalosan is szar az életem.


– Oké – kezdtem én, mert hát mégiscsak én vagyok az idősebb. – Mennyit tudsz?
– Eleget – vigyorodott el, majd látva az értetlenséget az arcomon, hangosan kinevetett. – Ha látnád magad!
– Lili, ez nem vicces – ingattam a fejem. – Tudnom kell, hogy mit, miért és honnan tudsz. Nem véletlen, hogy titokban tartjuk…
– Nyugi, magamtól jöttem rá. Senkinek nem mondtam – komolyodott el.


– És… mit gondolsz? – kérdeztem, kissé félve.
– Hogy ez óriási! – vigyorgott. – Imádom Nagy Márkot! És annyira klassz, hogy… – lelkesedett, de tudva, hogy ez bizalmas infó, suttogva folytatta. – Annyira klassz, hogy együtt vagytok! Mármint. Ti ketten. Tudod! Végre!
– Igen – bólintottam mosolyogva.


– Apu, anyu! Megjöttetek? – üvöltötte Pepe üdvözlően széttárva a karját, amikor meglátta, hogy Körte és Betty kiszállnak a kocsiból Balogh nyaralója előtt.
– Idióta! – meredt rá Körte unottan, miközben kivette a kocsiból Betty csomagját.


– Nyugi – csapott Körte a vállára, és beindult a házba. – Majd ledolgozod nálam az árát – szólt vissza a válla felett.
– Mi? Körte! Én nem dolgozom! Megbeszéltük, hogy örökké eltartasz! Nem teheted ezt velem! Az apám vagy! – indult utána könyörögve.
– Nem, nem vagyok! – röhögött Körte.
– De lehetnél!


– Ez mi? – kérdezte, a kezemben szorongatott gitárt nézve.
– Körtétől kaptam – vigyorogtam boldogan. – Álmaim gitárja – simítottam meg a hangszert. – Azt hiszem, ma ezzel fogok aludni.
– A kínos pillanat, amikor a barátnőd ezt előbb mondja egy gitárra, mint rád – jegyezte meg Márk, mire hangosan felnevetve letettem a hangszert és Márkhoz bújtam, a fejemet a vállára hajtva.


– Köszönöm, de még nem tudom, hogy elmegyek-e felvételizni – sóhajtottam.
– Dehogynem mész el – vágta rá. – Szerintem ez egy percig sem volt kérdés. Dumáltam Antival, amíg nem voltatok itt. Én nem tudtam, de elmondta, hogy ez kábé mit jelent, és mennyire nagy dolog. Neked. Szóval próbáld meg. Sőt. Ne is próbáld – rázta meg a fejét. – Csináld meg.


– De mi lesz akkor velünk? Veled és velem? Bexi nélkül ez az egész…
– Nem érdekel Bexi – vágta az arcomba, félbeszakítva a gondolatomat. – Nekem Budai Rebeka a barátnőm – mondta ki egyszerűen.


– Elmész a felvételire? – suttogta.
– El – ígértem meg. – De remélem, hogy Körte nem fog haragudni.
– Senki nem fog haragudni – suttogta. – Beka.
– Hm?
– Milyen arcok járnak egy ilyen előkészítőre? – ráncolta össze a homlokát.
– Átlagos diákok – vontam meg a vállamat. – Csak a szokásos. Félmeztelen, kigyúrt zongorista srácok – tettem hozzá nevetve, Márk pedig unottan nézett a szemembe.
– Gondoltam. Te csak olyan helyekre jársz, ahol félmeztelen srácok vesznek körül – biccentett szórakozottan.


– Hogy lopnának már el tőled? – kérdeztem mosolyogva. – Te kukáztál, emlékszel?
– Jaja – bólogatott. – Az én szemetem vagy – közölte egyszerűen.
– Kizárólag – erősítettem meg, és mindketten felröhögtünk.
– Jól döntöttél, gyerek. És büszke vagyok rád – komolyodott el hirtelen, felém fordítva a fejét.
– Köszönöm, fogalmad sincs, hogy mennyit jelent a támogatásod.
– Ezért vagyok – tárta szét a karját.


– Miért? – tárta szét a karját.
– Mert szeretek Nagy Márknak dalokat írni – feleltem egyszerűen.
– Szeretsz Nagy Márknak dalokat írni – ismételte meg, majd unottan rám nézett. – Ez minden?
– Ez minden – füllentettem.
– Bazz, miért érzem úgy, hogy valamiről nem tudok? – fújtatott idegesen.
– Nem tudom – vonogattam a vállamat. – Talán történt valami, amíg Londonban voltál.


– Szedjétek össze magatokat, elviszlek titeket vacsorázni. Ma este ünnepelünk – közölte feldobódva. És egyáltalán nem állt szándékában elmondani, hogy miről van szó. – Sanyi! Hozd a buszt! – üvöltötte, és visszasétált a ház irányába, hogy felrázza a sofőrünket.


– Mi? – kérdezte Márk teljesen összezavarodva, amikor is Körte két kézzel megragadta a vállát, és rángatni kezdte.
– Bazzeg! Hívtak a műsorból, te lettél az egyik zsűritag! – üvöltötte az arcába kicsattanó boldogsággal. – Téged választottak, Márk! Júliustól válogató forgatás, ősztől képernyőn leszel! Zsűritag vagy, bazki, zsűri!


– Itt vagytok? – nézett végig rajtunk. – Szerintem jobb, ha kijöttök – motyogta kelletlenül.
– Mi történt? Bogyó megint lenyelt egy szálkát? – kérdeztem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Rosszabb. Vendégünk van. – Vendégünk? Ki? – csodálkoztam.
– Geri – felelte idegesen.


– Geri, utoljára kérdezem, miért vagy itt? – tettem fel a kérdést harmadszorra.
– Nyugi, Beki – mosolygott rám lesajnálóan. – Csak beköszöntem.
– Aha, gondolom, véletlenül erre jártál – dünnyögte Evelin.


Márk hosszasan nézte a kezében tartott kocsikulcsot, mi pedig valamennyien szomorúan gyeltük, mert ez több volt Geritől, mint bunkóság. Márk hirtelen visszadobta Geri felé, és hozzátette.
– Kösz, jó volt látni. De figyelj már, Geri.
– Igen? – kérdezte, már indulóban.
– Én meg gondoltam, hogy nézd meg ezt, mert te viszont ilyet nem láttál még – mosolyodott el, és magára mutatott.
– Mit kéne látnom az önelégült fejeden kívül? – motyogta zavartan.
– A Pop/Rock új évadának zsűritagját – mondta ki egyszerűen.
– Az istenért, Márk, fogd már be! – pattant fel Körte mérgesen, Gerinek pedig földbe gyökerezett a lába.


– Mit kellene tennem?
– Mihez?
– Hogy írj nekem egy számot – mondta hirtelen, én pedig őszintén felröhögtem.
– Újra megszületned – feleltem, mert ez volt az első, ami eszembe jutott.
– Most komolyan. Mennyibe lenne? A MusicNotes hajlandó bármennyit fizetni – szólt komolyan. Hah!
– Geri, ez nem a pénzről szól, hanem elvekről, az pedig, bármennyire is hihetetlen, marhára nem eladó. Ez van.


– Emlékszel, a suliban… – kezdte volna, de fújtatva megráztam a fejem, és felálltam.
– Igen, Geri emlékszem – meredtem rá. – Akkor még kedves voltál, és szerettelek – ismertem be. – Azóta pedig eltelt egy csomó idő, te egy tahó lettél, én pedig gyűlöllek – fejeztem be.


– Na jó, elég ebből – förmedtem rá. – Mi a franc ez a „Geri nagy szerelem volt” dolog, amit hajtogattok Körtével? – ingattam a fejem.
– Miért, nem az volt? – kérdezte dühösen.
– Nem, te hülye! Te vagy az! – förmedtem rá, mire Márk kérdőn nézett felém.


– Csak azt akartam mondani – suttogtam –, hogy szeretlek. Jobban, mint gondolnád, és jobban, mint amennyire megérdemled – mosolyodtam el, mire Márk felröhögött.
– Gondolod? – kérdezte, és közben teljes sötétségbe borult a szoba, mert a tablet kijelzője kikapcsolt.
– Aha – bólogattam, miközben csak a körvonalait láttam. – És hülye vagy, ha azt hiszed, ez bárki miatt megváltozhat – vallottam be halkan, átkulcsolva a nyakán a kezemet, és ujjaimmal a hajába túrtam a tarkója felett.
– Beka – szólt némi gondolkodás után.
– Igen?
– Én is szeretlek – mondta ki halkan, és mosolyogva lehunytam a szemem.


– Szétcsaplak titeket! Mi a franc történt, amikor Londonban voltam? Tudjátok, hogy megőrülök tőle! Mondjátok már el! – pillantott ránk könyörgőn.
– Én tudom – bújt át a karja alatt Lili.
– Kisgyerek! Ez az! Mesélj csak nekem – dobódott fel Körte.
– Amikor Londonban voltál, akkor…
– Igen?
– Anyu igent mondott Györgynek – vigyorgott Lili.
– Ennyi? Ezt tudom! – dühöngött Körte.
– Várj csak – gondolta át Lili.
– Na! Igen?
– Azt hiszem, akkor esett is – felelte.
– Elegem van mindenkiből – közölte Körte feladva.


– Menj – engedtem el, bár eléggé nehezemre esett.
Márk lefejtette rólam a kezét, és még egy gyors csókra odahajolt, majd elindult a színpadra.
Hevesen dobogó szívvel, kicsattanó boldogsággal néztem utána folyamatosan mosolyogva, aztán megfordultam, és szó szerint földbe gyökerezett a lábam. Geri állt velem szemben a kábelek és erősítők között, és elégedett mosoly ült ki az arcára. Jézusom! Vajon látott minket?


– Semmit nem láttál – tagadtam azonnal.
– Gondolod? – emelte meg lazán a szabad kezét, amivel nem engem szorított, és meglengette az arcom előtt a telefonját. Én pedig megsemmisülten lesütöttem a szemem. – Ha nem akarod, hogy a videótok a neten landoljon, akkor mesélj szépen – váltott stílust, én pedig abban a pillanatban tudtam, hogy ezt cseszhetem. És nem. Nem blöffölt. Felvett minket, ott voltunk a kijelzőjén, hat vagy hét másodperces videóban, ahogyan a színpad hátuljában, a hangfal takarásában csókolózunk. A vak is láthatta, hogy a felvételen Nagy Márk és én vagyunk. Ó, a rohadt életbe.


– Na. Halljuk. Mióta vagytok együtt? Miért nem publikus? Miért drámáztok hónapok óta? Nélküled, Nem bírom… Mi ez a cirkusz, ha közben itt a happy endetek? – szegezte nekem a kérdéseit.
Lerogytam a színpad mögötti lépcsőre, és sóhajtva megráztam a fejem.
– Ha elmondom, akkor kitörlöd? – kérdeztem meggyötörten.
– Mondd el, és meglátjuk – zsarolt tovább.


– Írj nekem egy számot – mondta ki egyszerűen. Bennem pedig megfagyott a vér.
– Soha! – vágtam az arcába. – Soha nem kapsz tőlem egy sort sem!
– Soha ne mondd, hogy soha – figyelmeztetett.
– Nem, Geri, felejtsd el! Mondj valami mást, és megpróbálok eleget tenni a kérésednek, de nem kapsz tőlem számot – sziszegtem.
– Hát, így nagyot zuhant az alku tárgya, de lássuk csak, mit kérhetnék!


– Rohadj meg, Geri! – pattantam fel dühösen. – Komolyan mondom, rohadj meg! – vágtam az arcába.
– Milyen édes, amikor szerelmes vagy – vigyorgott rám önelégült mosollyal. – Értem nem álltál ki ennyire.
– Annak is megvan az oka, hidd el – fújtattam.


– Van még egy megoldás – suttogtam.
– Mi? – pillantott rám.
– Amivel mindent megmenthetek – sütöttem le a szemem.
– Mi az, Beki?
– Megteszem, amit kér – szipogtam. – Adok neki egy számot – mondtam ki, és abban a pillanatban összetört bennem valami.
– Nem teheted! – tátotta a száját Puding.


Ahogyan a pultok felé lépkedtünk hatan, a bódétól ellépő Geri a menedzserével, Pível kiegészülve sétált velünk szemben a színpad irányába. Amikor már majdnem elhaladtak mellettünk, Pí széles vigyorra húzta a száját.
– Mi van, banán? – biccentett Körte felé.
– Kérdezd anyádat, jól mulattunk az éjjel – vágta rá kapásból Körte, és már tovább is haladtunk. Nos. A jelek szerint ezt megbeszélték.


– Beka – dörzsölte meg a homlokát. – Mondd el, hogy mi történt!
Tehetetlenül lehunytam a szemem, és feltoltam a napszemüvegemet a fejemre. Ekkor Márk elkerekedett szemmel meredt rám.
– Te sírtál??? – kérdezte indulatosan, és az előttünk lévő ülés támlájára feszült keze. Az alkarján kidagadtak az erek.
– Nem, vagyis… – nyöszörögtem – Oké, elmondom, de kérlek, hogy ne borulj ki, és ne csinálj semmi hülyeséget – sütöttem le a szemem. Márk reakció nélkül hallgatott, arra várva, hogy kezdjem el. – Szóval… Mielőtt a színpadra mentél. Geri látott minket. Együtt. Csinált egy videót is, és utána… – ingattam a fejem – utána azt mondta, hogy feltölti, hacsak nem…
– Hacsak nem? – húzta ki belőlem Márk.
– Hacsak nem írok neki egy dalt. Vagy léptetlek vissza a Pop/Rock-zsűrizéstől.


– Gyerek, mi a szar történik? – kérdezte Körte széttárt karral.
– Állítsd meg Márkot! – üvöltöttem.
– Miért?
– Mert… Mert szerintem megöli Gerit!


Márk odaért a színpadhoz, de ahelyett, hogy megkerülve a lépcsőn ment volna fel, megkapaszkodott az emelvény elején, egy pillanat alatt felhúzta magát, és már ott is állt Gerivel szemben, aki riadtan feltartotta a kezét a mikrofonnal együtt.
– Hé, hé! Nyugi! Gondolkozz, Márk! Ne ismételd meg a Pop/Rock-főpróbát, szarul jöttél ki belő… – kezdte.
– Márk, állj le! – üvöltötte Körte rohanva, Márk pedig egyikükre sem hallgatva megragadta Geri pólóját a nyakánál fogva, maga felé húzta, és egy határozott mozdulattal lefejelte. A mikrofon közelsége miatt hallottuk a reccsenést, ami lehetett Geri pólója, de akár az orra is, majd ezt követően úgy csuklott össze a színpadon, mint egy rongybaba. A fehér pólóját elborította az orrából kiserkenő vér, és nyöszörögve fetrengett a színpadon, tenyerét az orrához szorítva. Márk idegesen állt mellette, és szánakozva nézett le rá. Pont úgy tűnt, mint aki nem éri be ennyivel, én pedig félve húztam össze résnyire a szemem.
– Baszd meg! – üvöltött Márk Gerire, és egy pillanatig hezitált, majd gyomron rúgta, amitől Geri még kisebbre kuporodott, és a színpad közepén magzatpózban fetrengve jajgatott.


– Minden szart elmondtok nekem, ha visszaértünk, az elejétől egészen a végéig! – kezdte mérgesen, és azt láttam rajta, hogy most aztán tényleg ideges.
– Rendben – bólintottam.
– De előtte tudnom kell…
– Igen? – pillantottam rá félve.
– Mióta tart újra a kis lamúrotok?
– Április vége – mondtam ki elhúzva a számat.
Körte átgondolta a hallottakat, és ököllel az ülés támlájára csapott.
– Tudtam! Csesszétek meg, tudtam, hogy történt valami, amíg Londonban voltam – mondta leginkább saját magának, és a fejét rázta.


– Hirtelen… – dörzsölte meg az arcát idegesen – hirtelen nem is tudom, hogy kit öljek megrázta a fejét. – Baloghot? Botondot? Nádort? Márkot? – sorolta.
– Na! Engem miért? Te is lefejelted volna Gerit, ha tudod, hogy bántotta Bekát… – kérte ki magának Márk.
– Nem azért, hülye! Azzal semmi bajom – förmedt rá Körte. – De mit keresett a gyerek tegnap éjjel a szobádban? – meredt rá indulatosan. Jó, talán ezt nem kellett volna elmesélnem, mármint csak annyit, hogy ott töltöttem az éjszakát, de ha már úgyis őszinte perceket játszottunk, gondoltam, jobb, ha Körte mindent tud.
Márk azonnal kapcsolt, és kínosan elhúzta a száját.
– Ja, hogy az… – gondolta át visszafojtott vigyorral. – Oké, arra nincs mentségem – közölte egyszerűen.


– Te, Boti, gyere csak velem – szólt rá.
– Mi történt? – kérdezte.
– Segíts már nekem, meg kellene nézni, hogy a kamrában van-e minden az esti grillezéshez – húzta fel magával a nyegle asszisztenst, aki kissé fájdalmas arckifejezéssel követte Körte mozdulatát, miközben a menedzser ujjainak szorítása belemélyedt Botond karjába.
– Jó, persze, segítek, csak a telefonom – nyúlt vissza Botond az asztal felé, de Körte elrántotta onnan.
– Nem kell az most neked, egy perc az egész – rántott egyet az asszisztensen magával húzva a konyha felé. Lélegzet-visszafojtva néztük a jelenetet, ahogyan Körte kinyitja a konyhából kivezető ajtót, és átlöki rajta Botondot.
– Mit nézzek pontosan? – kérdezte Botond megfordulva a kis helyiségben.
– Paradicsom, krumpli, hagyma, anyád… – kezdte sorolni Körte, és hirtelen bevágta az ajtót, majd rá is húzta a reteszt, kívülről bezárva Botondot a kamrába.


– Nádor kivár, mi pedig kihasználjuk az előnyt. Ha eddig nem posztolt, akkor valószínű, hogy a holnapi koncertig semmi nem fog történni, mert a sebeit nyalogatja, el van foglalva magával. Lépjünk mi előbb, ha már úgy alakult, hogy nem gyel ránk, és dobjuk be a Valaholt. Állítsuk magunk mellé a népet, ha a gyerektől tudják meg, talán támogatni fogják őket Márkkal, és akkor mehet a francba Balogh és Nádor is – vázolta fel Körte a tervét.


– Jól van, gyerek. Lesz, ami lesz. Töltsük fel – vonogatta a vállát.


– Akkor nyertünk? – kérdeztem félve.
– Csatát. A háborút még messze nem – ingatta a fejét. – Valamire biztos készül majd.
– Nyilván – biccentettem.


– Legjobb csajozós szövegem három szóval?
– Aha.
– Nagy Márk vagyok.


– Márk.
– Igen?
– Még meg sem köszöntem.
– Mit?
– Hogy kiálltál értem Gerivel szemben.
– Ez nem olyan dolog, amit meg kell köszönnöd.


– Baj van, gyerek – ingatta a fejét Körte idegesen. – Tessék – dobta oda hozzám a telefonját, én pedig álmosan elkapva magam felé fordítottam a kijelzőt. A Geri által felvett videónk fogadott kezdőoldalon. De nem Geri oldalán jelent meg. Nem, nem. Beküldte egy bulvárújságnak. Akik reggelre szép hosszú cikket írtak róla. Kitálalva mindenről.


– Jézusom – dünnyögtem. – Ez… Ez nem igaz! Nem így volt! – keltem ki magamból.
– Tök mindegy, hogy volt, ez megjelent, gyerek – mondta. – Ebben mindenki kap. Te, Márk, a BPRP, a könyvkiadó – ingatta a fejét megfeszülő ököllel. – Nádor nem szarozott, profin adta el a cuccot.
– Informátor? Névtelenséget kérő ismerős? – kiabáltam idegesen. – Legalább annyi tartás lenne benne, hogy vállalja a nevét és arcát ehhez a sztorihoz!
– Nem fogja – rázta meg a fejét Körte.


– Gyerek, figyelj rám! – rázta meg a vállamat hirtelen Körte. – Tűnés innen.
– Mi? – kérdeztem zavarodottan, mert közben csak Márkkal voltam elfoglalva, hogy szólaljon már meg.
– El kell menned. Mielőtt Balogh ideér.
– Nem, nem! Ezzel szeretnék szembenézni – erősködtem utalva arra, hogy van még egy Balogh kontra Bexi sztori függőben.
– De nem most! – rivallt rám indulatosan.


– Beki?
– Igen?
– Mekkora a baj? – tette fel újra a kérdést, csak ezúttal máshogy. Én pedig kifújtam a levegőt, és egy pillanatra megálltam a kapkodásban.
– Hát. Volt már jobb a helyzet – ismertem be.


– A Márkerek…
– Mi van velük? – kérdezte Márk.
– Azt írják, hogy nem Márkerek többé. Letették a márkerséget – mondta ki szomorúan.
– Mi? A márkerséget nem lehet letenni – akadt ki Márk.
– Az… Az örökre szól.
– Hát, ezek szerint nem. Bocs, haver – sóhajtotta Pepe.


– Márk! – szóltam rá hirtelen. – Nem léphetünk le – közöltem egyszerűen.
– Hogy érted?
– Nem… – határoztam el, és felpattantam. – Nem hagyom itt Körtét és a többieket, hogy Balogh rajtuk töltse ki az idegbaját! Ők a barátaim, és nem vihetik el a mi balhénkat, nekünk pedig nincs ki elől bujkálnunk! Többé már nem kell – ingattam a fejem.


– Üdv, mi újság? – érdeklődött Márk laza vigyorral az arcán, totálisan kizökkentve a veszekedésből mindenkit, és miközben a társaság a fejét kapkodta köztünk, én senkivel nem foglalkoztam, csak álltam Balogh tekintetét, aki rezzenéstelen arccal meredt rám.
– Itt vagyok – tártam szét a karomat amolyan „ide lőjön” stílusban, és ledobtam a táskámat a földre.


A hatodik részből

Körte idegesen járkált a folyosón fel-alá, majd amikor kiléptem a teremből, két kézzel megragadta a vállamat, és az arcomba bámult.
– Mondd már, gyerek! Hogy sikerült? Felvettek? – kérdezte türelmetlenül, nekem pedig továbbsiklott róla a tekintetem a többiek irányába, majd hatalmasat sóhajtva lesütöttem a szemem.

– Most lesz! Most mutatkozik be az új Pop/Rock-zsűri! – kiáltotta anyu a nappaliból, én pedig a konyhapultnál állva felkaptam a Nutellámat, és anélkül, hogy a tévé felé pillantottam volna, bementem a szobámba, aztán becsaptam magam mögött az ajtót.

– Mit gondolsz? – kérdezte Lili odalépve hozzám, és fürkészve gyelte az arcomat. – Mert szerintem szép, és az lenne az én szobám, az meg lehetne mondjuk a tiéd – kezdett tervezgetni.
Érdeklődve hallgattam, miközben körbenéztem az üres házban, aminek kertjéből beszűrődött anyu és György beszélgetése az ingatlanossal. Nem akartam letörni Lilit azzal, hogy már megint nem tetszik a ház, amit megnéztünk. Mert nem azzal volt a gondom. Hanem a világ összes házával, ami nem a mi körúti lakásunk. Egyszerűen nem akartam elköltözni, de senki nem kérdezett meg róla. Én pedig úgy éreztem, ezzel a lépéssel végérvényesen elveszítem az összes emlékemet, és azt, ami valaha voltam.

– Szia – köszönt rám váratlanul, én pedig a magazinommal a kezemben, aminek címlapján Nagy Márk volt, meglepetten néztem rá.
– Szia – köszöntem vissza.
– Nincs kedved… – kezdte, aztán mosolyogva széttárta a karját –, sétálni?


Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok! Hamarosan hozom a bejegyzést az Egyszer megjelenésével kapcsolatban, és érkezik a részlet is a könyvből.

xxx Laura

L&L könyvesbolt Egyszer előrendeléshez KATT IDE

Libri Egyszer előrendelés

Bookline Egyszer előrendelés

Líra Egyszer előrendelés

Alexandra Egyszer előrendelés