Út az Egyszer megjelenéséig – Nélküled

Az Egyszer megjelenése előtt (L&L könyvesbolt május 12., hivatalos megjelenés május 15.) egy bejegyzés-sorozattal készültem nektek, amiben felidézzük az eddigi kötetek legfontosabb pillanatait, és azt, ahogyan elértünk az Egyszerig, mielőtt végleg elköszönünk Nagy Márktól, és a többiektől.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, így aki még nem olvasta a Bexi-sorozatot, sok spoilerrel találkozhat.


Előfordul, hogy olyan döntést kell meghoznod, ami neked fáj a legjobban, mégis tudod, hogy nincs más választásod, mert csak így mentheted meg önmagadat.


Összeráncolt homlokkal, mint aki erre nem is emlékszik, ránéztem a címre. Nélküled. Kétszer aláhúzva.


Egyszerűbb lenne utálni téged,
Ha hagynád, hogy ne szeresselek.
Mégis ezer napot választanék egyedül,
Ha még egyet eltölthetnék veled.


– Most mit csináljak, Beki? – kérdezte a telefonban.
– Passz – nyöszörögtem, mivel továbbra is minden erőmmel azon voltam, hogy ignoráljam a külvilágot.
– Ne már, mondj valamit! A törpe pasim túl klassz fej. Nem lehet, hogy a személyiségét átültetik valakibe, aki magasabb, és mondjuk jól néz ki? – kérdezte tanácstalanul.


– Kifogyott a Nutella – kapargattam az üveg alját egy kanállal.
– Pontosan mennyit zabálsz belőle egy nap? – szidott le Evelin telefonon keresztül.
– Amennyi leköti a gyelmemet – válaszoltam mellékesen, miközben továbbra is megpróbáltam összekaparni az üvegből az utolsó fél kanalat.


Amikor este (órákkal a történtek után) Nagy Márk átjött, már nem is voltam kíváncsi a magyarázatára. Mert szentül hittem, hogy ebben a történetben nekem már nincs helyem. És ilyen áron nem is akartam, hogy legyen.


– A francba – suttogta idegesen rágózva, majd a szemembe nézett. – Beka… – kezdte.
– Vigyázz magadra, Márk – szóltam közbe, mielőtt folytathatta, vagy egyáltalán elkezdhette volna.
– Oké – bólintott feszülten, és úgy tűnt, ő is nehezen tudja kontrollálni az indulatait. – Biztos, hogy…
– Szia, Márk! – sürgettem a búcsúnkat, miközben annnyira szorított a mellkasom, hogy alig kaptam levegőt.


– Nyugi – kacsintott rám egy utolsót, amitől összeszorult a torkom. – Megleszek – köszönt el, és elindult az esőtől csillogó körút járdáján. Szótlanul néztem utána, mire Márk hirtelen megfordult, én pedig vadul dobogó szívvel néztem felé. – Csak – rázta meg a fejét tanácstalanul – fogalmam sincs, milyen lesz.
– Mi? – kérdeztem.
– Nélküled – kiáltotta, dühösen széttárva a karját, és a fejét ingatva megfordult, majd elment.


– Nagy Márk azt mondta, hogy te dobtad, úgy, hogy egy szót sem mondhatott, már úgy mentél le hozzá, hogy esélyt sem adtál…
– Igen – bólintottam, majd amikor eszembe jutott, ismét rám tört a zokogás.


– Nem is szomorú? – csodálkoztam.
– Nem, mondom. Csak haragszik rád.
– Értem – dünnyögtem.
– Gyerek, ő Nagy Márk. Tudod, hogy milyen.
– Igen, nagyon jól tudom – bólintottam.


– Kihagyhatnánk a „te megmondtad” részt? – forgattam a szemem unottan.
– Jó, csak mondom, hogy én megmondtam.


– Nagy Márkkal, vagy nélküle, de meg kell csinálnod.
– Nélküle… – mosolyodtam el keserűen, magamban ismételgetve az elhangzott szót.


– Ez micsoda? – kérdeztem Evelint, aki egy üveg Nutellával állt az ajtóban.
– Ez a „legalább tizennyolc óráig Nagy Márk barátnője voltál” díjad. Engedj be, beszélnünk kell – lépett el mellettem, és anélkül, hogy beinvitáltam volna, bement a lakásba, én pedig becsuktam mögötte az ajtót.
– Több mint tizennyolc óra – közöltem, és ez volt az össz, ami eszembe jutott.


– Sokat bulizik?
– Ki?
– Márk.
– Nem beszélek róla veled. Mindannyian középen állunk, se melletted, se mellette. Ez így korrekt.


– Nincs Berk. Se Márxi. Rossz ötlet. Negatív. Atombomba. Világvége. Most nyugi van, ez tök jó.


– Hé, téged is látni – lépett oda hozzám Tomi az Üres Utcákból.
– Úgy tűnik – mosolyodtam el kissé zavartan.


Nagy Márkról egyébként nem hallottam sokat, miután kitöröltük és kikövettük egymást, megszűnt a felőle érkező információáramlás, a többiek, bár tudom, hogy mind tartották vele a kapcsolatot, nem beszéltek nekem róla.


Nádor Gergő, énekes, a Pop/Rock sztár leszek! című tehetségkutató verseny nyertese.


– Mi az? – érdeklődött Bogyó.
– Semmi, csak Tomi…
– Az Üres Utcákból? – kérdezte Puding a fotelben fetrengve, tornacipővel taposva a kopott dohányzóasztalt.
– Igen – biccentettem, továbbra is az sms-t értelmezve.
– Nem értem, soha nem telnek meg azok az utcák?


– Ne vedd magadra, Beki, mi imádunk téged – ölelte át a vállam Bogyó. – De meg kell értened, ez fiús dolog. Bajtársiasság. Ha szakítanak egy haverral, és a haver becsajozik, az oké. Viszont tudnod kell, hogy minden lány, aki elhagy egy út, és utána másik barátja lesz, az a haverok szerint egy ri…– akadt meg, lenyelve a mondandója végét.
– Igen? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.
– Egy rinocérosz – mondta, de gyanítom, nem ez volt az eredeti gondolat.


– De tudnod kell, hogy mint Nagy Márk haverjai, ösztönösen ellenezzük Toxit.
– A mit? – néztem rá értetlenül.
– Toxi. Tomi és Bexi. Toxi – magyarázta meg.
– Hagyjátok már abba a hülye névvariálásokat! Nincs több ship-név!– akadtam ki nevetve.


Túl voltam Gerin, és az összes szemétségén, és túl voltam Nagy Márkon, és azon, ami köztünk történt. Jól voltam. Tényleg jól. Csak hát…


– Jól van, gyerek, örülök neked – közölte, amitől őszintén megkönnyebbültem. – Ésőőőő – tette hozzá azt, amiről tudtam, hogy hozzá fogja tenni, így meg sem vártam, hogy kinyögje.
– Túl vagyok Nagy Márkon, Körte. Teljesen – mondtam ki határozottan.
– Biztos vagy benne?
– Maximálisan – bizonygattam, Körte pedig határozottan bólintott.
– Az jó, mert mindjárt találkozol vele.
– Tessék? – kerekedett el a szemem, és annyira befeszültem a hír hallatán, hogy Madzag fészkelődni kezdett az ölemben.


– Nem érdekel – szóltam közbe.
– De ha esetleg mégis, valahol, mélyen… Akkor csak szólok, hogy jól nézel ki.
– Kösz – nevettem el magam zavartan.
– Ami rád fér, mert ő most tényleg csúcsformában van.
– Nagy Márk mikor nem volt csúcsformában? – forgattam a szemem unottan.
– Kikövetted mindenhonnan, ugye? – érdeklődött Körte.
– Aham – biccentettem.
– Akkor régen láttad…
– Két hónapja, miért?
– Ohóóó – röhögött ki Körte. – Remélem, elég erősen levett a lábadról ez az Üres Utcák gyerek.


– Tehát – köszörülte meg a torkát Balogh. – Mint tudjátok, a nővérem lánya férjhez megy – kezdte.
– Honnan tudnánk? – kérdezte Körte.
– Azt sem tudtam, hogy van nővére – közölte Bogyó.
– Azt meg főleg, hogy a nővérének van egy lánya – mondta Evelin.
– Nem mindegy? Lagzi lesz! – jelentette be ünnepélyesen Pepe.
– Ott a pont – mutatott Balogh Pepére, a éle „ő az én emberem!” stílusban.
– Szuper! Meg vagyunk hívva? Ingyen pia? Jövök – lelkesedett Puding.


– Meg vagytok hívva – közölte Balogh, mire Aszádék önfeledt ovációba kezdtek. – Sőt, jobbat mondok. Ti vagytok a műsor – csapta össze a tenyerét vidáman, mintha csak valami jó hírt közölt volna. Mármint, neki nyilván jó hírnek számított. Nekünk kevésbé.


– Csodásan szerepel az Illúzió, gratulálok – dicsért meg, a szemem sarkából pedig láttam, ahogyan Márk fészkelődni kezd mellettem.
– Köszönöm.
– A kiadónk büszke rá, hogy ilyen dalszerzőt és előadót tudhat a csapatában – tette hozzá, én pedig kissé zavartan hebegtem egy újabb köszönömfélét, és nem pontosan értettem, mi lesz ennek a vége. Azonnal kiderült, mert hirtelen a mellettem ülő Nagy Márkhoz fordult.
– Téged pedig kirúglak – mondta ki minden előzmény nélkül, bennem pedig megállt az ütő.
– Mi? Miért? – eszmélt fel hirtelen Márk a sokkból, és teljes döbbenettel meredt a kiadó tulajdonosára. – Nem csináltam semmit – közölte dühösen.
– Na látod, ez pontosan így van – biccentett Balogh.


– Hozz nekem egy demót egy héten belül, amit ő írt – mutatott rám, miközben még mindig Nagy Márkhoz intézte a szavait –, és akkor maradhatsz. Hozz valamit, ami legyőzi Nádor Gergő bemutatkozó dalát, és újra jóban leszünk. Ellenkező esetben repülsz. Megértettük egymást? – húzta össze a szemöldökét.
– Persze – biccentett Márk gúnyos mosolyra húzva a száját, miközben felállt.


– Miért? Miért csinálod ezt velem mindig? Komolyan, Márk, az elmúlt két hónap volt életem legnyugodtabb időszaka – fröcsögtem dühösen. – Miért van az, hogy ha felbukkansz, akkor nem csak mindent elszúrsz, de engem is belekeversz?


– Mit művelsz? – néztem rá pislogás nélkül.
– „Beragadtam a liftbe”-szelfit – tájékoztatott, mintha magamtól nem jöttem volna rá.


– Balogh azt mondta, én írjak neked… – kezdtem, de Márk azonnal közbeszólt.
– Nem dolgozom a szövegeddel – mondta a szemembe komolyan, én pedig összeszorult torokkal biccentettem, tudomásul véve és tiszteletben tartva a döntését.
– Akkor kirúgnak – szóltam halkan.
– Akkor kirúgnak – ismételte meg hanyag stílusban, és a hangja inkább tűnt derűsnek, mint csalódottnak vagy szomorúnak.


– Tudod, baromi vicces, hogy te haragszol rám, amikor mindketten tudjuk, hogy mi történt – tártam szét a karomat teljesen tehetetlenül.
– Igen, tudjuk – biccentett idegesen. – Dobtál, mielőtt egy szót is szólhattam volna, mielőtt bármit mondhattam volna, mielőtt…
– Jaj, ne csináld már – forgattam a szemem. – Tudtad, hogy ez lesz, abban a pillanatban tudtad, amikor megtetted – álltam bele a vitába.
– Ugyan már. Leütöttem azt a seggfejet, és akkor mi van?
– Az, hogy te abban a pillanatban nagyobb seggfej voltál – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha tíz másodperccel korábban teszed, akkor minden máshogy alakul – néztem a szemébe szemrehányóan.
– Ha, amikor megérkezem hozzád, adsz tíz másodpercet, minden máshogy alakul – vázolta fel a saját verzióját.
– Hát… – tűnődtem. – Úgy látszik, sok minden múlik tíz másodpercen.
– Ja, úgy tűnik – biccentett.


Nagy Márk mosolyogva nézett rám, és felvonta a szemöldökét.
– Kivel jársz, Beka?
– Hogy mi? – kerekedett el a szemem, és abban a pillanatban, mielőtt még bármit is mondhattam volna, Körte hangját hallottam meg.


A liftajtó kinyílt, ami előtt Körte, Evelin, Puding, Bogyó, Pepe, egy házmester és az overálja alapján egy karbantartó fogadott minket, majd hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották a kettősünket.
– Mindketten élnek! – ünnepelt Bogyó.
– És van rajtuk ruha! – éljenzett Pepe, akinek a vállára Körte egy „hülye vagy!”-ütést mért a beszólása miatt.


– Mit akarsz hallani? Láttam? Igen. Jól néz ki? Persze, ő Nagy Márk, mikor nézett ki rosszul? Jobban néz ki, mint ahogyan emlékeztem? Igen, van egy olyan idegesítő tulajdonsága, hogy egyre jobban néz ki. És? Ennyi. Beszéltünk, nem kell neki a segítségem, ezért kirúgják, én nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit. A szombati esküvőn fellépünk, mert nincs más választásunk, szerződés szerint Balogh erre kötelezhet minket, az apró betűs részekben szerintem akár erőszakkal is, és ennyi. Még egy közös meló szombaton, amire nem próbálunk, csak ott találkozunk, előadjuk, és kész. Vége. Túl vagyunk a dolgon. Mindketten – magyaráztam meg a kialakult helyzetet Antinak, aki türelmesen hallgatott, aztán megvakargatta az állát.
– Biztos, hogy túl vagytok? Mindketten?


„Szia Anti. Jár valakivel Beka?”
„Anti! Kivel jár Beka?”
„Sleisz Antal! Látom, hogy elolvastad az üzenetet. Válaszolj.”
„Hallod, ez nem vicces, kérdeztem valamit.”
„Jól van Sleisz, ennyit arról, hogy legjobb haverok vagyunk.”
„Na, most komolyan, kivel jár?”
„Nem engem érdekel, valaki kérdezte, és nem tudtam mit mondani.”
„Jó, akkor megmondom neki, hogy a volt legjobb haverom sem tudja.”
„Sleisz! Akarsz jönni a bulimra??”
„A fenébe, Sleisz, nem tudsz te semmit.”


– Milyen Geri? – kérdeztem dühödten, mert már egyáltalán nem értettem, hogy miről magyaráz.
– Mögötted áll Geri – motyogta, én pedig tátott szájjal fordultam hátra, úgy, mint aki maga sem hiszi el.
– Most komolyan, tettem valami megbocsáthatatlant? – nyúltam döbbenten a táskámért, és mindhárman felálltunk. Annyi, de annyi kávézó van Budapesten. Hogy ülhetünk éppen abban, amibe belép ez a nyomorult?


– Attila, de rég láttalak – nyújtotta a kezét Antinak.
– Őt én is – dünnyögte Anti unottan, de nem javította ki a névtévesztést, a hétköznapokban ezt már rég megszokta.
– Szia – puszilta meg Daniellát is, aki nem igazán kedveli az emberek közeledését, meg úgy általában az embereket sem, így kicsit kínosan állta az üdvözlést.
– Szia. Nem neked szurkoltam – mutatkozott be Daniella a saját stílusában, én pedig elnyeltem a nevetésemet.


– Ne már, Beki – vigyorgott. – Még mindig haragszol rám?
– Nem haragszom. Utállak – feleltem egyszerűen, mire Geri megint nevetni kezdett.
– Imádom, amikor ilyen aranyos vagy.
– Nem vagyok aranyos – pislogtam rá furán.


– Rád gondoltam – vigyorgott.
– Gondolkodj tovább. Jó időtöltést – hátráltam egy újabb lépést.


– Nagy hibát követsz el.
– Geri – néztem rá kedvesen. – Bárcsak igazad lenne, de az a helyzet, hogy nálad nagyobb hibát már nem követhetek el. Na szia.


– Te, figyelj csak.
– Hm?
– Ma valami világnap van?
– Milyen világnap? – ráztam meg a fejem értetlenül.
– Exek világnapja, vagy hasonló.
– Öhm. Ezt nem értem – pislogtam furcsán.
– Hát, ne értsd félre, nem kutakodok, vagy ilyesmi, de…
De az Instán be vagy tagelve egy képen Nagy Márkkal, Nádor Geri meg kiírta, hogy veled kávézott… És tudom, hogy a klipforgatás miatt nem volt időm ma rád csörögni, vagy üzenni, de azért rögtön lepasszolni két exedre…
– Hogy mit írt ki az a szemét? – akadtam ki teljesen.
– Melyik? – nevetett fel Tomi.


– Én elég komolyan gondolom, ha te is – mondta, én pedig megkönnyebbülten lehunytam a szemem.
– Én is – szóltam halkan.
– Akkor sem Geri… – kezdte, de közbeszóltam.
– Gyűlölöm Gerit.
– …sem pedig Nagy Márk nem kavar be? – kérdezte, mire halvány mosolyra húzva a szám, megráztam a fejem.
– Nem – ígértem meg. – Kaptunk egy közös munkát. Ennyi.
– Oké.


– Kirakta a Facebookra!
– És akkor mi van? Azt rak ki, amit akar – háborodtam fel. – Ha minden igaz lenne, amit a közösségiken látsz, akkor az év 365 napján boldogan mosolyogva kelnék fel, szelfire készen, soha nem lenne karikás a szemem, mindig csak gusztusosan tálalt süteményeket ennék, és naponta lenne egy szép borítójú könyv a kezemben – emlékeztettem arra, hogy valamennyi szociálismédia-oldalunk kamu. Úgy, ahogy van. A mesterkélt posztokkal, az időzített fotókkal és természetellenesen tökéletes életünkkel.


– Nem vele jársz – ismételt meg.
– Nem járok vele – javítottam ki.
– Nem ezt mondtad.
– De – erősködtem.
– Nem, azt mondtad, nem vele jársz.
– Leraklak – sziszegtem szorosan lehunyt szemmel, Márk pedig elröhögte magát.
– Miért nem mondod el?
– Mert semmi közöd hozzá. És ne inzultáld a barátaimat! Láttam, mit írtál Antinak. Hagyd abba! – szóltam fenyegetően.
– Mondd el, hogy ki az, és leszállok a témáról – alkudozott, de teljesen feleslegesen, mert ez a dolog számomra nem képezte alku tárgyát.
– Szia, Márk – búcsúztam.
– Beka!
– Mi az? – kérdeztem fáradtan.
– Elég jó neked? Ez az új srác? – szólt, mire a kérdést hallva összeszorult a mellkasom, és gondosan elzárt emlékek ezrei törtek elő belőlem.


– Mert igenis Márker vagyok. És örökre csalódtam benned, ha meg sem próbálsz segíteni neki.
– Miért, miért mindig nekem kell segítenem neki? Ez nem fair.
– Nem, az nem fair, hogy mi lesz vele – szólt dühösen. – Mit csinál Nagy Márk Körte, vagy a BPRP kiadó nélkül? Mit csinál a szövegeid nélkül? Mit csinál nélküled? – nézett a szemembe bosszúsan.
– Lili, ez nem az én gondom – erősködtem.
– De igen, a tiéd – durcáskodott tovább. – Te szakítottál vele, ott hagytad a verekedés estéjén, utána megcsináltad egyedül az Illúziót, most meg jársz valami rapperrel! Oké, te jól vagy. És ő?
– Hé, ugye tudod, hogy ez most erős volt? – néztem rá teljesen ledöbbenve. – Pontosan tudod, hogy mi történt aznap a felvételen, ott voltál – próbálkoztam, de Lili felállt, és az ajtóhoz ment. – Lili! – szóltam utána, mire csak bevágta az ajtómat. Óriási.


Bármennyire is szerettem volna, a lelkiismeretem nem engedte, hogy veszni hagyjam, mert kettőnk közül valakinek félre kellett tennie a sérelmeit, a meg nem vitatott kon iktust, és azt a kicsivel több, mint tizennyolc órát, amikor együtt voltunk. És úgy tűnt, kettőnk közül én leszek az, aki az eszére hallgat.


A kapun belépve egyenesen az ajtóhoz mentem, amit a következő pillanatban Nagy Márk tárt ki előttem, aki a szemét törölgetve, kócosan állt meg előttem. Mindössze egy bokszert viselt, és a csupasz felsőtestét látva elkaptam a tekintetem, és igyekeztem nem zavarban lenni, bár nem volt könnyű.
– Mit csinálsz te itt? – nézett rám álmosan.
– Megkeserítem a saját életemet – sóhajtottam.
– Jól hangzik. Gyere be.


– Úgyhogy boldog születésnapot.
– Holnap lesz – szólt, és bár visszatartotta a mosolyát, a szeme elárulta, hogy remekül szórakozik rajtam.
– Ezt megkapod előre – feleltem.


– Nélküled – akadt meg a címen, majd némán olvasva követte a sorokat, én pedig zavartan harapdáltam a számat, arra várva, hogy befejezze.
– Ez… Ezt írtam legutoljára – magyaráztam, Márk pedig befejezte az olvasást, és rám nézett.
– Mikor?
– Nem emlékszem – füllentettem.
– Mikor?
– Nem tudom már, ezer éve volt – ismételtem.
– Mikor? – mosolyodott el, mire megadóan lehajtottam a fejem.
– A CsASz éjszakáján – ismertem be kínosan.


– Mit mondjak? – nevette el magát a fejét rázva. – Tudod, hogy ez baromi jó.
– Neked jó? – kérdeztem, konkretizálva a jelenlegi helyzetet, mert nem általánosságban érdekelt a véleménye.
– Miért csinálod ezt, Beka? – túrt a hajába tanácstalanul. – Miért nem hagyod, hogy kivágjanak, és soha többé ne legyen közünk egymáshoz?


– Oké – reagálta le egy vállrántással, a következő pillanatban pedig megcsörrent a telefonom, amit megpróbáltam kihalászni a farmeremből, miközben Nagy Márk mozdulatlanul állt velem szemben, és engem nézett. A folyamatosan csöngő telefont a kezembe véve felpillantottam rá.
– Mi az? – kérdeztem, majd egy másodperccel később rájöttem, hogy Márk miért néz feszülten, mire lesütöttem a szemem, és magamban egy olyan káromkodást mondtam végig, amilyen kombináció ezelőtt biztosan nem létezett. – Evelin, mindjárt visszahívlak – szóltam bele, és leraktam a készüléket, majd álltam Nagy Márk tekintetét. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, teljesen közömbösen nézett rám, ezért fogalmam sem volt, hogy mit gondol.
– Jó csengőhang – törte meg a csendet egy idő után, én pedig zakatoló szívvel bólintottam. – Üres Utcák, ugye?
– Aham – motyogtam zavartan.


– Hagyj békén – közöltem egyszerűen. – Hogy lehetsz ilyen? Tíz perc, mire jön a taxi. És hideg van – mondtam szomorúan.
– Majd az Üres Utcák-tag felmelegít – röhögött erőltetetten, a hangja pedig visszhangzott a kaputelefonban.
– Annyira tudtam, hogy erről van szó! – húztam össze résnyire a szemem. – Akkor kattantál be, amikor meghallottad a csengőhangomat!


– Tomi az, ugye?
– Nem beszélek veled erről – ingattam a fejem.
– Szóval ő – vonta le a következtetést. – Jól bánik veled?
– Igen, rendszeresen etet és megsétáltat – forgattam a szemem, teljesen kiakadva.
– Jó, nem úgy értettem. Szóval. Rendes tag?
– Eléggé – bólintottam, lesütve a szemem.


– Eljössz a szülinapomra? – váltott témát hirtelen.
– Mi? Nem! – ráztam meg a fejem ösztönösen.
– Miért? Hozd el Tomót is.
– Tomi – javítottam ki, bár tudtam, hogy direkt mondta így.


– Nagy Márk – Nélküled. Óriásmolinón – vázolta fel a terveket.
– Mi miért nem kapunk molinót? – háborodott fel Puding.
– Azért, fiam, mert te a kakaós csigáról énekelsz hároméveseknek – vágta rá azonnal a kiadó tulajdonosa.
– Mákos guba – javította ki Pepe.
– Felőlem akár tejszínhabos meggyes rétes is lehet – dünnyögte Balogh.


– Ha kibírod ezt a hetet úgy, hogy nem fordul fel körülötted minden Nagy Márk miatt, akkor jövök neked két üveg Nutellával, és megeheted. Sőt, egyet eszem én is – ígérte meg nevetve.


– Nézd csak! Betty! Ipszilonnal – mutattam mosolyogva Körte londoni love storyjának másik szereplőjére, és őszintén megörültem annak, hogy látom. A fotón tagelve volt, egy csoportkép résztvevőjeként jelölték meg, nyilván idegenvezetőként kísérte a fényképen szereplőket.
– Látom – pillantott Körte fél szemmel a képernyőre.
– Beszéltetek azóta? – érdeklődtem.
– Nem igazán. Néha lájkolom egy képét – ismerte be.
– És utána?
– Néha ő is lájkol engem – felelte.
– És te mondod magad felnőttnek – húztam össze a szemem a zavart menedzseremet fürkészve, majd úgy döntöttem, a kezembe veszem az irányítást, így gépelni kezdtem.
– Mit csinálsz, gyerek?
– Ráírok.
– Nehogy rá írj a nevemben! – ragadta meg a laptopot, és ki akarta venni a kezemből.


– Mi van? Nehogy elküldj Londonba! Gyerek, mit művelsz? – rémült meg Körte.
– Pillanat, várj már – csitítottam, teljesen kihagyva a dologból.
– Most mit csináltál?
– Megkérdeztem, hogy mikor nem dolgozik, mert akkor úgy alakítod az utadat.
– Gyerek, nekem nincs semmilyen utam Londonba! – háborgott.


– Nagy Márkról beszélünk. Ha egy pillanatig is elhitted, hogy beletörődik abba, hogy szakítottál vele, és utána mással jársz, akkor nem ismered eléggé.
– Nem akarok a kattanása lenni. Nem akarok a hülye játékában részt venni. Nem akarom, hogy azért akarjon, mert megint tudja, hogy nem kaphat meg. Amikor ott voltam, gondolkodás nélkül eldobott… – emlékeztettem.
– Nem számít.
– Hogyne számítana! – kerekedett el a szemem.
– Figyelj. Az egyetlen ember vagy a világon, akit szeret saját magán kívül.
– Szeretett – javítottam ki.


– Szóval – huppant le mellém Márk a kanapéra.
– Ülj el innen – közöltem azonnal, rezzenéstelen arccal.
– Bocs, Beka, mielőtt többet képzelsz bele a dolgokba, csak itt van hely – mutatott körbe.
– Akkor elülök én – tápászkodtam fel.


– Milyen kihalt ez az utca – tűnődött Márk. – Szinte üres…


– Értsd meg, hogy szeretnék boldog lenni. Mert úgy érzem, hogy megérdemlem! Mert nem csináltam semmi rosszat, mégis rossz dolgok történtek velem. És mindegyiknél ott voltál! Sőt! Mindegyiket te okoztad! Nem érted? – néztem rá könyörgőn. – Bármilyen játékot is űzöl, nem veszek részt benne. Már nem – ingattam a fejem. – Kedvelem ezt a fiút, és nem hagyom, hogy csak azért elszúrd nekem, mert sérti az egódat a kialakult helyzet!
– Kedveled? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen, Márk. Kedvelem – erősítettem meg.
– Szólj, ha majd baromira szereted – kacsintott rám magabiztosan, én pedig csalódottan megráztam a fejem.


– Márk, mit művelsz itt, Tomi mindjárt jön, és nem akarom, hogy kínos legyen… – kezdtem, de Márk olyan pillantással nézett rám, hogy azonnal elhallgattam.
– Nyugi, Beka, már megyek is – kezdte. – De valamit… valamit tudnod kell.
– Igen?
– Elszúrtam, tudom, hogy elszúrtam aznap este. De én ilyen vagyok. Én vagyok az, aki elszúrja, és te vagy az, aki segít helyrehozni. Csak… csak akkor nem segítettél.
– Mert mondjuk velem szúrtál ki a legjobban? – szakítottam félbe.
– Nem, Beka – ingatta a fejét kínosan röhögve. – Magammal szúrtam ki.


– De ez így nem fair.
– Az sem volt fair, hogy nem hallgattál meg, szakítottál velem, kitöröltél mindenhonnan, aztán legközelebb akkor láttalak, amikor összejöttél a világ legunalmasabb emberével – hadarta, de közbeszóltam.
– Tomi nem unalmas! – védtem ösztönösen.
– Mondj róla három érdekes dolgot. Gyorsan. Gyerünk – sürgetett. – Ketyeg. Na. Halljam. Gyorsan!
– Ne már – szóltam, folyamatosan agyalva a válaszon. – Nem… Nem tudom. Szereti a… – akadtam meg – szeret sétálni – mondtam ki.


„Szép a fotó, amit küldtél magadról” – írta, nekem pedig összeszorult a mellkasom, és megráztam a fejem.
„Szia, Márk” – köszöntem el, aznap sokadszorra.
„Mondjuk, nyilván láttam már szebbet, de ez is megteszi” – folytatta.
„Te mekkora seggfej vagy! – válaszoltam azonnal.


„Utállak, Márk, komolyan” – küldtem el indulatosan.
„Nem, Beka. Te még mindig szeretsz engem” – válaszolta.
„Csak szeretnéd, hogy szeresselek!” – kontráztam.
„Csak szeretnél nem szeretni!” – reagált azonnal.
„Márk, most fejezd be. Barátom van.”
„Majd elsétál” – írta, én pedig bár nem akartam, felnevettem az üzenetén.
„Amúgy neked meg barátnőd van” – emlékeztettem erre az apróságra.
„Őt meg majd én küldöm el sétálni” – felelte frappánsan.


Április 16. Nagy Márk születésnapja. A hivatalos, nemzetközi Márkernap. Amikor minden, de tényleg minden róla szólt.


– Elnézést, én csak – kezdtem remegő hangon, mert bár jó ideje nem járok suliba, azért az örökre belevésődik az ember agyába, hogyha egy tanár előtt lebukik, akkor kellőképpen berezeljen. Mert úgy szokás. Akkor is, ha nem csinált semmi rosszat. Mármint rosszat, a szó szoros értelmében. – Én csak a barátnőmet várom, aki a Tanulmányi osztályra ment megbeszélni egy időpontot, mert az egyik barátját, aki ide jár, csellón kíséri majd egy vizsgakoncerten, és addig a folyosón várakoztam, amikor sétálni kezdtem, benéztem a nyitott ajtón, megláttam a zongorát, fel volt nyitva, és… – hadartam összevissza hadonászva, miközben megpróbáltam lecsukni a hangszert, de annyira ideges voltam, hogy megcsúszott a kezem, és őrülten hangos csattanással csapódott rá a fedél a billentyűkre. Teljesen lefehéredtem, és megpróbáltam a fér szemébe nézni, aki továbbra is mogorván meredt rám. – Bocsánat. Véletlen volt. Már megyek is – kaptam fel a táskámat a földről, amit a zongora mellé dobtam le.


– Nem fejezed be? – szólt utánam a fér .
– Majd talán egy másik alkalommal – mondtam zavartan. – A barátnőm végzett, hallom, hogy kiabál. És mivel a jövőben ide szeretne járni, jobb, ha nem nyilvánul meg teljesen – magyaráztam, bízva abban, hogy Daniella visszafogja magát, és nem kezd el a saját stílusában keresni.
– Rendben – bólintott a férfi . – Örültem a találkozásnak.
– Köszönöm, én is nagyon örültem.


– Tomi. Az előbb hívott.
– Hogy?
– Hogy tisztázzuk a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– Én sem tudtam, éppen a születésnapomat ünnepelném – közölte szemrehányó stílusban.
– Jó, Márk, mindenki tudja, hogy ma van a születésnapod, Ausztráliában lassan vége is, úgyhogy a lényeget – forgattam a szemem.
– Tényleg, Ausztráliában nemsokára vége – töprengett.
– Márk!
– Ja. Oké. Szóval Tomó felhívott, hogy megkérdezze, mi van.
– Mivel?
– Nehéz volt kideríteni, a tag értelmetlenebb, mint egy szikla.
– Márk! – szóltam élesen. – A lényeget.
– Jó, nyugi már – röhögte el magát. – Féltékeny a pasid.


– A francba, Beka, átgondoltam a dol- gokat, amiket tegnap mondtál. Ha kedveled ezt a gyereket, ha tényleg kedveled, akkor én félreálltam. Igazad volt. Mindig én cseszem szét a boldogságodat. Most nem fogom – szólt komolyan.


– Miért olyan hihetetlen, hogy barátok legyünk?
– Azért, gyerek, mert vannak a normális kapcsolatok. Mint amilyen a tiéd lehet Tomival. És van, amit csak úgy hívunk, a Berk-effektus.
– A mi? – kerekedett el a szemem.
– A Berk-effektus. Ami veletek van. Azokra mondjuk, akik gyűlölik és szeretik egymást, nem bírnak meglenni a másik nélkül, de együtt sem, állandóan vitatkoznak, miközben tökéletesen kiegészítik egymást. Nem tudom más szóval jellemezni. A Berk-effektus. Így neveztük el.


– Szóval minden szuper vele, tényleg – szóltam halkan.
– Csak? – kérdezte Körte.
– Nincs csak – ráztam meg a fejem.
– Csak ő soha nem lesz Nagy Márk – szólt egy hang a hátunk mögül, mire mindketten hátrafordultunk. Lili, aki eddig néma csendben hallgatta az eseményeket, Madzaggal az ölében pillantott ránk, mire én csalódottan lesütöttem a szemem, Körte pedig elnevette magát.


– Mit művelsz, hé! – hadakoztam, de Márk magával rántva bement a fülkébe, becsukta mögöttünk az ajtót, és rázárta. Elképedve néztem rá. – Igazad van, az szörnyű lenne, ha látnának minket a folyosón beszélgetni, de így, hogy itt állok veled a fiúvécében, bezárkózva, ez így totál rendben van – suttogtam idegesen.


– Körte. Van egy kis probléma – suttogta idegesen.
– Mi? – fordult felé a menedzserem.
– Két ember be akar jönni a rendezvényre, és nem értik meg, hogy nincsenek a listán – hadarta.
– Kik azok?
– Nem is tudom, hogy mondjam – húzta el a száját.
– Talán kezdd a nevükkel – viccelte el a dolgot Körte nevetve.
– Pí és Nádor Gergő az – mondta ki az asszisztens, ezután pedig már senkinek nem volt kedve nevetni.


– Ohó! Mit látnak szemeim? – kérdezte vigyorogva. – Mi van, Hullócsillag, lehulltál? – fordult Márk felé rosszindulatúan.
Márk kiszabadította magát Pabló és Puding szorításából, lerázta magáról a visszatartó karokat, és unottan meredt Geri szemébe.
– Tudhatnál mindenről, ha nem Késtél volna – felelte Márk frappánsan.
– Befejeznétek a dalcímeimmel való dobálózást? – kérdeztem felháborodottan, mert egyáltalán nem tartottam jó poénnak.


– Te pedig – fordult hozzám, és éreztem, most sem maradhatok ki az oltásból, így a szám szélét rágva vártam, hogy megkapjam a magamét. – Megvolt az esélyed, Bexi, elhívtalak magammal a nyereményútra…
– Hogy mit csináltál? – akadt ki, a legnagyobb döbbenetünkre Tomi helyett Nagy Márk. Ettől mindenki kellőképpen összezavarodott. Még Geri is.


Nagy Márk a húgommal volt, és pont láttam, ahogy odaadja neki a Hullócsillag-könyvet.
– Tényleg? Ez az első példány! – kerekedett el Lili szeme.
– A tiéd lehet. Olvasd el mindenki előtt. Az elég menő, nem? – kacsintott rá Márk kedvesen, a húgom pedig ugrálva szorította a mellkasához a kötetet, és majd’ kiugrott a bőréből. Visszafojtott lélegzettel gyeltem a jelenetet, majd elmosolyodtam, és a fejemet rázva igyekeztem nem gondolni arra, hogy mennyire jó fej dolog volt ez Márktól.


– Márk, tudod, te hívtál meg minket. Együtt, kettőnket – emlékeztettem, és kezdtem úgy érezni, hogy ez a jelenet simán nyeri az „életem legkínosabb szituációi” versenyt.
– Igen! Tudom – bólogatott. – Együtt hívtalak titeket, mert együtt vagytok! Aminek rohadtul örülök! Mert tök jó – bólogatott, és félrekapta a fejét. – Puding! Gyere csak ide, mi van nálad? – kérdezte.
Puding odabotorkált, és a két karját feltartva mutatta az üvegeket.
– Jack és Johnny – büszkélkedett a két üveg whiskyvel.
– Kösz – vette ki Márk az egyiket a kezéből, lecsavarta az üveget, és meghúzta.


– Oké, megpróbálok beszélni Márkkal, visszaküldöm, és utána mi lelépünk, jó? – szóltam Tominak.
– Persze, hogyne, menj utána – bólintott idegesen.
– Ne már, ne csináld – kérleltem, és kissé kellemetlenül éreztem magam… – Szülinapja van, nem érhet így véget – léptem Tomihoz.
– Felőlem – tárta szét a karját.
– Ne haragudj. Mindjárt megyünk, csak… Beszélek vele.
– Miért? – nézett a szemembe.
– Mert egy barátom – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül.
– A volt barátod – javított ki, és komolyan úgy tűnt, hogy ezt a pillanatot találta a legmegfelelőbbnek, hogy féltékenységi jelenetet rendezzen.
– Nem, Tomi, ebben az esetben nem. Márk az egyik legjobb barátom, ahogyan itt mindenki!


– Márk, menj vissza Körtéhez, senki nem érti, hogy mi bajod van.
– Tudod, hogy mi bajom van. Te vagy a bajom.
– Részeg vagy – mosolyodtam el szomorúan.
– Lehet – bólintott, és örültem, hogy legalább ezen nem akar vitatkozni.
– Menj vissza.
– Maradj velem.


– Ha visszacsinálhatnám – folytatta, figyelmen kívül hagyva az ellenkezésemet.
– De nem csinálhatod, Márk! Nem lehet.
– De ha mégis. Akkor ott maradnék veled. A forgatáson.
Amikor Geri énekelte a Késtélt. Nem mentem volna át leütni. És akkor minden máshogy alakult volna. Most nem lennél a világ legunalmasabb emberének a barátnője – fakadt ki.
– Miért mondod ezt most? – sütöttem le a szemem.
– Tudod, hogy miért mondom. Mert utálom, hogy továbbléptél. Utálom, hogy vele vagy. Utálom, ahogy rád néz, és te rá nézel. Utálom, ahogy fogja a kezed. Utálom, hogy vele látlak. Utálom, hogy szeret téged. És utálom, hogy azt hiszed, szereted – magyarázta nevetve.


– Menj vissza – kértem.
– Szeretlek – válaszolta.
– Hülye! Ne mondj ilyeneket.


– És szeretném, hogy boldog legyél ezzel a Tomival, csak…
– Csak? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
– Csak azt sokkal jobban szeretném, hogy velem legyél az.


– Hát, gyerek. Tudod, van egy mondás.
– Milyen mondás?
– Addig jó…
– Míg? – pislogtam felé.
– Míg Nagy Márk meg nem érkezik – röhögött az arcomba.
– Nem ismerem ezt a mondást – dünnyögtem.
– Látszik – nevetett egyre jobban.


– Márk.
– Igen?
– Ha emlékszel mindenre, mert tudom, hogy emlékszel, akkor miért tagadod? – kérdeztem keserű mosollyal az arcomon.
– Mert olyan válaszra nem emlékszem, amilyenre szeretnék – közölte, mire lesütöttem a szemem.


– Mit olvas ennyire?
– Nagy Márk könyvét.
– És milyen?
– Nem tudom, egyedül Lilinek van meg, ő pedig nem rakja le – vonogattam a vállam.


– Te most frankón kacsintottál egyet? – ámult Bogyó.
– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. Aztán átgondoltam a dolgot. – Ó, a francba, ugye nem?
– De! – közölték egyszerre, még mindig döbbenten meredve rám.
– Jézusom! Elkaptam! Elkaptam a Nagy Márk-kórt – rémültem meg teljesen. – Szabadítsatok meg tőle, mielőtt túl késő lenne!


– Szia, Beki, rég láttalak – köszöntött Norbi, az eladó, amikor beléptem az üzletbe.
– Szia – mosolyodtam el, és zavartan a hajamba túrtam. – Igen, és jöttem volna, csak… kicsit zűrös időszak volt – ismertem be.
– Melyik nem az? – nevetett ki.


– A dalomra gondoltam. Nekem írtad, mutasd meg.
– Nem.
– Nem?
– Nem.
– Nem?
– Márk, nem – közöltem határozottan, megpróbálva idő előtt lezárni, mert ismerve magunkat, ez a „nem? nem.” dolog eltarthat akár hetekig is. Vagy a végtelenségig.


– Na. Akkor térjünk vissza egy kicsit arra, hogy balettra mész az üresfejűvel.
– Az Operettszínházba, ne hívd így Tomit, és nem térünk vissza rá! – szóltam a telefonba felháborodottan.


– Azta!!! – mondta, mögém nézve. – Ott van Nagy Márk! – közölte szinte sokkot kapva, és már ott is hagyott engem.
– Mi? – kérdeztem teljesen ledöbbenve, és a lány után fordultam, megnézve, hogy hová rohan. És hogy mégis hogy értette azt, hogy ott van Nagy Márk.
De úgy értette, ahogyan mondta. Mert a színház bejáratán Nagy Márk lépett be, nem kis feltűnést keltve. Nagyjából minden szempár rá szegeződött, a nyomában pedig megláttam… Antit! Mi a fene?


– Mi a fenét keresel itt? – kérdeztem, a fogam közt sziszegve.
– Hogy érted? Imádok ide járni – vigyorgott.
– És te! – böktem meg Antit a vállán. – Te mit művelsz?
– Miről beszélsz? Én Márkkal jöttem, ma tartjuk a barátságnapunkat! – pislogott a szemüvege mögött, aztán sértetten Márkra nézett. – Vagyis nekem azt mondtad! – duzzogott, felismerve a helyzetet, hogy valószínűleg nem véletlen az, hogy összefutottunk. – Te mit csinálsz itt, Beki? – kérdezte Anti gyanakodva.
– Én? Én eredetileg is jöttem volna! – kértem ki magamnak. – Márk, miért? Miért vagytok itt? – fordultam felé.
– Anti imádja a musicaleket, gondoltam, elhozom a barátságnapunkon. Mégiscsak a legjobb barátom – ködösített.
– Először is az én legjobb barátom – jelentettem ki. – Másodszor… – kezdtem, de a fejemet rázva megakadtam. – Mi a franc az a barátságnap?
– Egy nap, amikor a barátságunkat ünnepeljük – jelentette ki Anti büszkén.
– Ezt direkt csináltad, ugye? – néztem Márkra összehúzott szemmel. – Direkt elrontod a programomat!
– Miről beszélsz, Beka? – tettette magát pofátlanul édes mosollyal.


– Hol a barátnőd? – fürkészte Tomi Márkot.
– Passz. Nézd meg az Instán – felelte egyszerűen.


– Most burkoltan közölted, hogy jól nézek ki? – mosolygott.
– Nem – meredtem rá unottan.
– Nyugi, Beka, te is jól nézel ki – ajándékozott meg egy márkcsintással. – Nem a legjobban, de megteszi – tette hozzá, mire összehúztam a szemem.


Nevetve néztem a fotót és belájkoltam. És hiába voltam tizenhét másodperc után kábé a kétszázadik, észrevette az értesítést. Márk a telefonjával a kezében nézett hátra, fel a páholy irányába, és láttam rajta, hogy sikerült meglepnem. Ez volt az első alkalom, hogy reagáltam bármilyen fotójára azóta, hogy… a CsASz-forgatás óta.


– Na? Mi van?
– Mivel?
– Nagy Márk kontra Tomi. Itt várunk Pablóval, hogy hívj,
és halljuk a részleteket – szólt izgatottan.


– Anti – néztem a szemébe komoran. – Kedvelem Tomit, és minden oké köztünk.
– Tudom – bólintott.
– Tényleg? – csodálkoztam, mert nem erre a válaszra számítottam.
– Igen. Mindenkinek ezt bizonygatod egész héten. Annyit ismételgeted, hogy szinte elhisszük. És szinte te is.


Az utolsó ébren töltött pillanatomban hálásan elmosolyodtam, hogy ezen az őrült héten egyedül a péntek lesz a nyugis nap, amikor nem kell korán kelnem, nincs semmi program, csak gyakorolni a szombati esküvői dalt, és találkozni Márkkal. Aztán kipattant a szemem. Tomival! Nem Márkkal. Tomival! A fenébe.


– Te csináltad magadnak, gyerek. Edd meg, amit főztél.
– Mi? Én nem csináltam semmit – védtem magam.
– Aha, persze. Nem elég a Nélküled, még egy szöveget szereztél Nagy Márknak. Ő ezt felhívásnak veszi keringőre – magyarázta.
– Mi? Milyen keringő? Ez munka, én írok neki dalszövegeket, ráadásul ezt meg sem mutattam neki, nehogy többet képzeljen bele – háborogtam.
– Hát, gyerek. Jobb is, hogy nem látta még. Ebbe nem lehet többet képzelni. Ebben eleve több van – gondolkodott.


– Szívszerelmed mit szólt ahhoz, hogy ma is Nagy Márk társaságát élvezed?
– Uhh! – kerekedett el a szemem, és idegesen kapkodva vettem elő a telefonomat.
– Elfelejtetted hívni? – röhögött fel a menedzserem.
– Nem! – állítottam határozottan, de mivel Körte nem hagyta abba a nevetést, rászóltam. – Nem felejtettem el. Csak… pont most akartam írni neki.
– Persze. Én láttam rajtad, pont olyan voltál, mint aki mindjárt üzen, csak még nem. De már majdnem – szívatott Körte.
– Nagyon vicces vagy – duzzogtam, és írtam Tominak egy üzenetet, hogy el kellett jönnöm az esküvői fellépést elpróbálni.


– Szeret sétálni – mondtam ki hirtelen.
– Így jellemeznéd a pasidat? Hogy kedves, és szeret sétálni? – bámult ki a szélvédőn Körte.
– Ezek fontos tulajdonságok – szegtem fel az állam.
– Ja, mondjuk nekem is mindig ez az első, amikor valakivel megismerkedem – oltogatott. – Mindig mondom, de jó csaj, remélem, hogy szeret sétálni, mert ha nem, akkor sajnos veszett fejsze nyele. Mert mi van, ha nem szeret sétálni? Ha ülni szeret. Bazz, az aztán szívás – ingatta a fejét.
Felhúzott szemöldökkel, mereven bámultam rá.
– Befejezted?


– Gyerek – szólalt meg végül. – Teljesen igazad van. Csak egy valamit felejtesz el.
– Mit? – kérdeztem, hátradőlve az ülésben.
– Hogy Nagy Márkkal azért akartál együtt lenni, mert ő Nagy Márk. Tomival pedig azért akarsz együtt lenni, mert ő nem Nagy Márk. Majd akkor hiszek neked, amikor Nagy Márk már egyáltalán nem lesz a sztoriban. Addig feleslegesen magyarázkodsz.


– Mit akarsz ezzel mondani? – pislogtam rá a könnyeimmel küszködve.
– Én semmit. Elmondtad már te. Nálad jobban senki nem tudja megfogalmazni. Ott van a Nélküled dalszövegében. „Egyszerűbb lenne utálni téged, ha hagynád, hogy ne szeresselek. Mégis ezer napot választanék egyedül, ha még egyet eltölthetnék veled” – idézte tőlem a saját soraimat, mire szomorúan lesütöttem a szemem. – Ennél pontosabban senki nem tudja körülírni azt, ami veled és Nagy Márkkal van – mondta.


– Köszönöm – mondtam ki őszintén.
– Ugyan – rázta meg a fejét. – Igazából marhára nem tudtam segíteni, csak osztom az észt, amikor nekem is romokban van az életem. És amúgy, mi a szart keresek én holnapután Londonban? Ez a te sarad! – förmedt rám, én pedig egyre jobban nevettem.
– Jó lesz az. Betty, ipszilonnal a végén, nagyon vár – vigyorogtam.
– Akkor én, Körte, e-vel a végén, jól meglátogatom – határozta el.


– Mit akarsz ebből leszűrni? Hogy Tomival nem komoly a kapcsolatunk? Hogy nem vagyok biztos magamban? Hogy esetleg nem kedvelem eléggé? Hm?
– Hát – nézett rám. – Igazából csak azt akartam mondani, hogy mindig is tudtam, hogy klassz lány vagy, és most még jobban bebizonyosodott – kezdte. – De így, hogy ezt mind felsoroltad, már inkább ezeket gondolom – nevetett ki, én pedig dühösen rácsaptam a vállára.
– Hülye – ingattam a fejem nevetve.


– Na, ülj vissza – ragadta meg a kezem, és lehúzott maga mellé.
Ahogy visszaültem a földre, Márk továbbra sem engedte el a kezem, hanem megsimította az ujjamat, mire a döbbenettől az adrenalin felkúszott egészen a torkomig, és olyan hirtelen kaptam el tőle a kezem, hogy még én is meglepődtem a mozdulat hevességétől.
– Ezt ne csináld még egyszer! – szóltam szigorúan.
– Bocs, ez nem… Nem volt tudatos – mondta, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki.


– Na, halljam azt a számot, amire megismerkedtem ezzel a nyomorulttal! – ült fel Lizi egy asztalra (neki persze lehetett).
– A vőlegényed igazán szerencsés – szólt Márk a mikrofonba, majd kacsintott egyet, a teremben rendezkedő virágkötők pedig egyszerre nevettek fel, miközben sóhajtva gyelték Márk tökéletességét.


– Nem tudod a szöveget??? – üvöltötte el magát Lizi, a teremben pedig megremegtek a csillárok. Ki tudja, talán a szálloda szobáiban is.
– Holnapra tudni fogom – ígérte meg Márk lazán.
– Te nem tudod a szöveget? – kérdezte újra a sokkos állapotba került menyasszony, és egyáltalán nem vette figyelembe, hogy Márk mit beszél. – Holnap lesz a rohadt esküvőm, és te nem tudod a rohadt szöveget abból a rohadt számból, amire rohadtul megismerkedtünk? – állt fel hirtelen.
– Na, ez milyen ismerős hangulat – lépett be Daniella a terembe Antival a nyomában. – Jó a buli – vigyorgott.


– Hé, hé – szólt Körte élesen. – Felőlem megölhetitek egymást – kezdte. – De majd holnapután.


– Mi moziba megyünk – intett Anti és Daniella.
– Mit néztek? – érdeklődött Evelin.
– Passz. Valamit, amiben meghalnak – vonogatta a vállát Daniella.


– Aha. Marha jó. Szóval a volt barátodnál töltöd a nap hátralévő részét, és zongorázgatsz neki? – kérdezte dühösen, mire tehetetlenül megráztam a fejem.
– Jó, tudom, ez így rémesen hangzik, de hidd el, hogy nincs más lehetőség, holnap fellépünk együtt, és vége ennek az őrült hétnek – kezdtem magyarázkodni, de elég hülyén éreztem magam attól, hogy ennyire bizonygatnom kell bármit is, amikor én tényleg nem tehettem semmiről.
– Jó, felőlem – hagyta rám. – Majd beszélünk. Vagy mi – tette le a telefont.


– Öhm – kezdtem félve. – Véletlenül rossz ajtón mentem be – ismertem el, mert a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
– Nem gond – vonta meg a vállát, továbbra is a szendviccsel szenvedve.
– Azt hiszem, hogy egy műterembe, vagy ilyesmi – folytattam.
– Aha – biccentett.
– Nem akartam, vagyis véletlen volt, de láttam ott néhány festményt. Gyönyörűek – mondtam.
– Tetszik? – vonta fel a szemöldökét.


– Lefesthetlek? – kérdezte egyszerűen, mire elkerekedett a szemem.
– Hogy mi? – csodálkoztam.
– Szívesen lefestenélek – ismételte meg.
– Engem? Miért? Mármint… komolyan, miért? – motyogtam, és azt hiszem, életemben nem voltam még ennyire zavarban.


Csak akkor jöttem rá, hogy hülyére vett. Nem is tud festeni, istenem, hogy dőlhettem be neki? Márk nem bírta abbahagyni a röhögést, miközben én dühödten meredtem a világ legrémesebb festményére, aminél egy csimpánz is szebbet fest.
– Te hülye vagy! – jelentettem ki egyszerűen.
– Látnod kellett volna, hogy… hogy milyen komolyan veszed – kezdte, de annyira nevetett, hogy alig értettem, mit mond.


– Tudsz egyáltalán festeni?
– Persze – mutatott rá a remekművére.
– Úgy értem, valami normálisat.
– Ja, azt nem – nevetett fel. – De az aktot szívesen megpróbálnám, úgy érzem, van hozzá a nitásom – jelentette ki ünnepélyesen.


– Beki, te is Márker vagy?
– Hogyne – gúnyolódtam. – Mivel én írom a dalszövegeit, nincs más választásom.
– Nekem mondod? Én meg az anyja vagyok – kontrázott azonnal, mire hangosan felnevettem. – Alig kapok néhány márkcsintást – tette hozzá.
– Azt nekem is ki kell érdemelnem – feleltem.
– Na jó, nem tetszik a párosotok – közölte Márk unottan, és megint elment. Szórakozottan néztem utána, és igazán élveztem, hogy végre nem ő diktál.


– Semmi – vigyorogtam rá. – Csak anyukád majd csinál rólam egy rendes portrét.
– Viccelsz, ugye? – döbbent le.
– Nem. Ő mondta. Miért?
– Mert nem szokott? – kérdezett vissza teljesen lefagyva. – Biztos megsajnált a nyomi festményed miatt – vonogattam a vállam.
– Nem. Rosszabb – fogta a fejét.
– Mi? – érdeklődtem.
– Kedvel téged. A francba – dörzsölte meg az arcát.
– És az baj?
– Igen, Beka, az baj – bólogatott.


Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy Tomi ma este szakít velem, és ennyi volt a rövid, továbbá viszonylag eseménytelen kapcsolatunk.


– És nem akarom ennyiben hagyni – közölte, mire teljesen kiestem a szerepemből, és értetlenül néztem fel.
– Mi?
– Nem akarom ennyiben hagyni. Bírom azt a lányt, akit megismertem. Vele szeretném folytatni.
– Tomi, az én vagyok – mondtam.
– Nem. Nem te vagy.
– De igen – gondolkodtam el azon, hogy pontosan min is vitázunk.
– Nagy Márk nélkül kedveltelek.


– Nem szakítok veled – egyszerűsítette le.
– Hű. Ennek nagyon örülök – kerestem a szavakat. – De nem pontosan értem. Ha nem bírod Nagy Márkot, meg hogy vannak közös dolgaink, akkor… Ezt hogy gondolod?
– Úgy, hogy válassz te – felelte egyszerűen, mintha csak azt kérné, döntsek, citromos vagy epres fagyit kérek.
– Hogy micsoda? – pislogtam tökéletesen értetlenül.


– Felkavarta Nagy Márk az állóvizet?
– Fel – bólintottam. – De nem akartam. És még mindig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nyerjen. Mert két hónappal ezelőtt, amikor otthagyott azon az átkozott forgatáson, és este szakítottunk, akkor abból, ami most van, semmim nem volt, Daniella. Csak Tomi. És én hálás vagyok neki ezért, olyanból húzott ki, amiből nem gondoltam volna, hogy sikerül kijönnöm.
– Hálából nem lehetsz valakivel, Beki, az rohadtul nem megy.


– Baj van? – pislogott szomorúan.
– Mikor nincs? – mosolyodtam el fáradtan.


„Ne erőlködj, Geri, mert a végén még megszakadsz. Beki” – küldtem el az üzenetet.
„Jó poén, Márk, majdnem elhittem, hogy nem te válaszolsz” – írta azonnal. Úgy tűnt, nem hiszi el, hogy velem beszél, ezért unottan lőttem egy szel t, és elküldtem neki Márk telefonjáról. Láttam, hogy megnyitotta, de percekig nem jött válasz.
„Mi a franc?” – írta végül.
„Ez van” – küldtem el.
„Mit keres nálad Nagy Márk telefonja? Nagy Márk is ott van? Mit szól ehhez az Üres Utcák-tag?” – kaptam meg az üzenetet, mire fáradtan sóhajtva írtam vissza.
„Na, legalább most van min gondolkodnod. Szia, Geri” – köszöntem el.


És végre, a hosszú, túlzsúfolt és kilátástalan napok után sikerült aludnom egy nagyot. De nem azért, mert olyan nyugodt lettem volna. Inkább csak kimerült. És szomorú. És tanácstalan. És… mert mást úgysem tehettem.


A konyhapulthoz ülve megittam a tejeskávémat, megnéztem az oldalaimat, lájkolgattam Aszádék bejegyzéseit, megköszönve a közönségemnek a támogatást megosztottam az Illúzió videoklipjét, ami újabb milliót ért el, aztán csak meredtem magam elé, amikor megérkezett a húgom, a Hullócsillag-könyvvel a kezében, amit lerakott elém a pultra.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Megígérted! Bejelöltem neked – mutatta fel, és valóban, a könyv vége felé egy sárga post-it volt a lapok közé rejtve.
– Lili… – próbálkoztam, de megrázta a fejét.
– Beki, ne már. Csak fusd át. Nem kell az egészet.
– Jó, rendben, majd a kocsiban elolvasom – adtam meg
magam.
– Nem. Most! – közölte ellentmondást nem tűrve.


A jelölőcetlit kiszedve összegyűrtem a tenyeremben, és nekikezdtem az interjúkötet végének olvasásába, belemerülve Gál Szilárd (a könyv ezen részén már csak G. Sz. rövidítéssel szerepelt) és Nagy Márk beszélgetésébe.


G. Sz.: Beleszerettél?
Nagy Márk: Persze. Azonnal.


Lélegzet-visszafojtva néztem a sorokra, és mivel ezután másra terelődik a téma, becsuktam a könyvet, majd pislogás nélkül néztem a fekete-fehér borítót, és a tenyeremmel letakartam Nagy Márk fotóját, miközben szorosan lehunytam a szemem. Úristen.


– Elolvastad a könyvet – értette meg egy pillanat alatt.
– Igen, azt a részt – suttogtam szomorúan. – Miért nem mondtad el?
– Mert nem értetted volna meg.


– Mi van? Gerivel beszélsz? Hány volt barátodat kell még elviselnem? – idegesedett be Tomi.
– Hé! Szépen beszéljél vele! – förmedt rá Márk.
– Vagy? – kérdezte Tomi unottan.
– Na jó! – elégelte meg Körte a kitörni készülő balhét, és figyelmet kért.


– Nem, Beki! Hallgass meg.
– Igen? – szóltam visszafojtott lélegzettel.
– György megkérte a kezem – mondta ki, én pedig lemerevedtem, és belém szorult a levegő. – Itt vagy? Beki? Rebeka!


– Figyelj, ha nem bírod, megértem, és nyugi, megcsinálom egyedül, zongora nélkül – hajolt oda hozzám Márk, amikor leültem a hangszerhez.
Hálásan pillantottam rá, és megráztam a fejem.
– Nem hagylak cserben – mondtam összeszedve magam, és felnyitottam a zongorát, miközben Botond bemondta a mikrofonba, hogy következik az i ú pár első tánca.
– A dalt előadja Nagy Márk, zongorán kíséri Budai Rebeka, Bexi – konferált fel minket.


– Miért sírsz? – csodálkozott el.
– Mert… – kerestem a szavakat. – Mert fogalmam sincs, hogy jól döntöttem-e.


– Megmondom neki, hogy ezt így nem folytathatjuk – suttogtam tehetetlenül.
– Oké – bólintott Daniella. – De… Beki, várj! – szólt utánam idegesen. – Melyiknek?


Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. 🙂 Hamarosan hozom a Valahol bejegyzést.

xxx Laura

L&L könyvesbolt Egyszer előrendeléshez KATT IDE

Libri Egyszer előrendelés

Bookline Egyszer előrendelés

Líra Egyszer előrendelés

Alexandra Egyszer előrendelés