Út az Egyszer megjelenéséig – Illúzió

Az Egyszer megjelenése előtt (L&L könyvesbolt május 12., hivatalos megjelenés május 15.) egy bejegyzés-sorozattal készültem nektek, amiben felidézzük az eddigi kötetek legfontosabb pillanatait, és azt, ahogyan elértünk az Egyszerig, mielőtt végleg elköszönünk Nagy Márktól, és a többiektől.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, így aki még nem olvasta a Bexi-sorozatot, sok spoilerrel találkozhat.

Iluuzio_borito2

Illúzió

Minden ember életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogyan süllyedni kezd a világa. Az én lejtmenetem a decemberi forgatáson kezdődött, és komolyan nem láttam, hogy pontosan milyen mély is az a gödör, amiben majd landolni fogok.


Akkor láttam utoljára Nagy Márkot. Őt teljesen elveszítettem Londonban. És az a legszomorúbb, hogy ez fájt a legjobban, mert tudtam, ezen kívül bármit helyrehozok.


A szerelmi bánat, összetört szív, álmatlanság, étvágytalanság és lidérccé válás teljesen hétköznapi dolog egy tizenhét éves lány életében, ezen mindenki átesik, mert az élet rendje az, hogy tizenévesen az embernek fáj. Általában minden.


Nagy Márk nem beszélt velem, nem volt rám kíváncsi, nem is találkoztunk, úgy intézte a dolgokat, hogy biztosan elkerüljük egymást, ami nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy egy kiadónál és egy menedzsernél vagyunk.


– Nem akarlak látni. De komolyan – szólt teljesen őszinte tekintettel, mire összeugrott a gyomrom.
– Megértem. Meddig?
– Mit szólnál ahhoz, hogy mondjuk – forgatta a szemét számolgatva. – Soha – közölte végül, majd megfordult, és visszament a többiekhez.


– Hogy történhetett ez? – túrtam bele a hajamba, miközben keservesen néztem a menedzseremre.
– Mondtam én, gyerek? Mondtam én, hogy megégeted magad? Hogy hagyd a fenébe a múltat, mert az csak kísérteni tud? De nem, te sipákoltál, hogy Geri más, Geri olyan rendes, Geri újra szeret, Geri, Geri, Geri – sikongatott engem imitálva.
– Jó, elég lesz, megértettem, hibáztam – suttogtam szomorúan. – Azt hiszem, ebből most tanultam.
– Bárcsak kisebb lenne a tanulópénzed – mondta, és láttam rajta, hogy őszintén sajnál.


Talán tényleg elhittem, hogy eljön a szülinapomra, bár az üzenetemre nem válaszolt. Talán úgy gondoltam, hogy majd meglep. Ah, hát persze. Képzeletben szép jelenet volt, de a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb. A francba.


Aztán meghallottam Nagy Márk hangján a sorokat, amiket én írtam neki, hetekkel ezelőtt.
Nincs több fény, 
a lámpákat leoltották rég,
 nem láthat senki. Nem láthat senki a
 színpadon túl.
És bumm! A szám berobbant a köztudatba.


Geri meglepetten nézett a szemembe, én pedig olyan arccal meredtem rá, mintha kísértetet látnék.
– Szia – köszönt.
– Szia – sziszegtem kínosan.
– Nem számítottam rád, de örülök, hogy végre itt vagy. Beszélnünk kell – ragadta meg a karomat.
– Szerintem nem kell – ráztam meg a fejemet.


– Miatta haragszol ennyire, ugye?
– Mi? – néztem rá csodálkozva.
– Nagy Márk.
– Az egy teljesen másik történet – közöltem, jelezve, hogy marhára semmi köze hozzá.


És miközben a Hullócsillag premierje után Nagy Márkot repítette a hírnév, és szárnyra kapott, addig én mélyrepülésbe kezdtem minden tekintetben.


Nem tudtam írni. Egy sort sem. Nem jöttek új dalötletek, nem ment, egyszerűen képtelen voltam rá, ez pedig először csak idegesített, aztán megijesztett, végül pedig teljesen kikészített.


– Itt várok, fogalmam sincs – énekeltem újra, aztán kínosan megráztam a fejem. – Fogalmam sincs a szövegről – suttogtam, újraértelmezve a dalomat és akkor… Akkor kifütyültek, én pedig a mikrofonállvány mögött állva annyit mondtam, hogy nagyon sajnálom. És lerohantam a színpadról.


– Nézd, én biztos vagyok benne, hogy ha hagysz magadnak egy kis időt, akkor tudni fogod, hogy mit csinálj. De az itt nem fog menni.
– Hol itt?
– Itt – mutatott körbe. – Ez már nem Beki élete, itt minden Bexiről szól. Az ismerőseid, a barátaid, a menedzsered, Geri, Nagy Márk… – sóhajtotta. – Menj el apádhoz egy kis időre.
– Hogy mi? – kerekedett el a szemem, és egy pillanat alatt abbahagytam a sírást.


– Körte, azt hiszem, hogy el kell mennem innen. Mindenkitől. Kell egy kis szünet, mert beleőrülök! Mondd le a fellépéseket, és vigyél el. Kérlek! – néztem rá könyörgőn.


– Körte – szóltam utána, mire visszanézett az ajtóból. – Kérlek, ne mondd neki. Semmit ne mondj neki.
– Rendben.
Nagy Márk tíz perc múlva már tudott róla, hogy lelépek. Körte is egyre diszkrétebb. Na mindegy.


– Miért mész el? – dugta zsebre a kezét, és fürkészve nézett rám.
– Mert most nem jó nekem itt – feleltem szűkszavúan.
– Nézd, ha ez az egész azért van, ami köztünk volt… Vagy nem volt – gondolta át.
– Márk – szakítottam félbe, mielőtt még komolyabban magáról kezdene el beszélni. – Nem. Nem miattad megyek el – füllentettem. A helyes válasz az lett volna, hogy nem csak miatta megyek el, de képtelen voltam beismerni neki.


– Úgyhogy most viszonzom a szívességet, de ezzel ugrott a Nagy Márk-kártyád.
– Azt hittem, hogy azt elvetted tőlem – nevettem fel hálásan.
– Igen, de visszaadtam, hogy most elvehessem – sóhajtotta.


– Köszönöm, nem is tudod, hogy mennyit segítettél – szóltam végül, beismerve, hogy nélküle szinte elvesztem. Kár volt rávilágítanom, mert Nagy Márk az már csak Nagy Márk, és egy pillanat múlva újra régi önmaga volt.
– Hát – ingatta a fejét –, megértem, hogy köszönöd. Nekem is fura, hogy a kinézetem és a tehetségem mellett még ennyire jó ember is vagyok.
– A szerénységet kifelejtetted – emlékeztettem, mire mosolyogva nézett rám.


– Köszönöm – sóhajtottam boldogan, és szorosan lehunytam a szemem. – Tudod, baromira szeretlek – szaladt ki a számon, és ahogy kimondtam, azonnal kipattant a szemem, és Márk ölelésében szoborrá merevedtem. A rohadt életbe!


– Nagy Márk az.
– Tényleg? – dünnyögtem a szememet forgatva.
– Azt mondja, igazán örül annak, hogy szereted.
– Menjen a fenébe – röhögtem el magam, a fejemet az oldalsó ablakhoz nyomva.


– Na mi van, gyerek? – kérdezte Körte vidáman.
– Azt mondtam neki, hogy szeretem.
– Hallottam róla – vigyorgott, tökéletesen kiélvezve a helyzetet.
– És tudod, mi a legborzasztóbb?
– Ennél is borzasztóbb? – nézett rám szórakozottan.
– Aha – feleltem. – Hogy ő erre nem mondott semmit.
– Szívás – húzta el a száját. – De tudod, milyen Márk…
– Igen. És pont ez a bajom – sziszegtem a fogaim közt.


– Na, itt vagyunk a világ végén. Remélem, gyerek, hogy sikerül, amiért idejöttél – búcsúzkodott Körte.


– Igazából nem nagyon vágyom emberek közé, vagy programokra. Pont ezért vagyok itt – világosítottam fel.


Kiszedtem a táskámból az iPodomat, majd az ágyon heverő párnákkal az ablak alatti hosszú komódra ültem, térdemet felhúztam a mellkasomhoz és a karommal átkulcsoltam. Odakint teljesen sötét volt, és számomra szokatlan nyugalom, majd ahogyan egyre többször hallgattam meg ugyanazokat a számokat, megpróbálva teljesen kizárni minden gondolatot, eltelt az éjszaka, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnalodik. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig ültem az általam kipárnázott komódon a sötét szobában, hányszor néztem meg Márk fotóját a telefonomon, vagy hányszor mentem le lábujjhegyen a konyhába üdítőért, és azt sem tudtam, milyen rekordot döntöttem meg Damien Rice 9 Crimes című dalának a folyamatos lejátszásával, de valamikor hajnal lett, én pedig az ablaknál ülve megláttam a hófehér tájat, a fák ágain nehezedő havat és a sűrű erdőt, ami a lakóházak mögött húzódott.


– Vigyázz magadra.
– Te is – búcsúztam el tőle.
– És hé – szólt bele hirtelen, pedig már azt hittem, hogy lerakta. – Nincs a közeledben semmilyen dögös istállótakarító fiú, vagy nem tudom, valami cowboy, ugye? – kalandozott el.


A január elsejei nyomott hangulatban, amikor az egyébként is csendes környék még csendesebbnek tűnt, az ablak alatti komódon ülve bámultam ki az üvegen át, hirtelen félrefordítottam a fejemet, és megakadt a tekintetem a gitáromon.


– Mondd, hogy valami bajod van, beleestél egy gödörbe, és a telefonod csak engem adott ki hívási lehetőségnek éjjel fél háromkor, mert különben leteszem – motyogta Márk álmos hangon.
– Nem, nem – suttogtam. – Jól vagyok.
– Akkor leteszem – ismételte magát.
– Várj már! – kérleltem izgatottan. – Mutatni szeretnék valamit.
– Csak akkor érdekel, ha a sztoriban benne vagy te, és nagyon kevés ruha.
– Hülye! – reagáltam le. – Figyelsz?
– Nem. Alszom – dünnyögte.
– Kérlek, Márk. Ez fontos.


– Hát, ennyi – suttogtam, amikor lefogtam a gitárom nyakát, és hirtelen néma csend állt be a szobában. A telefon csendben hevert mellettem, a kijelzőn lassan pörgő másodpercek jelezték csupán, hogy Márk még vonalban van, azonban nem mondott semmit.


– Beka, nem adhatod oda ezt is, neked kell új szám, neked kell új album, komolyan, én ezt nem veszem el! Ez van olyan jó, mint a Hullócsillag, sőt… Nem adhatod nekem, egyszerűen nem – vitatkozott, igazából magával.
– Jó, értem, és megértem – vágtam a szavába. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ezért nem is csak a tiéd ez a dal.
– Hogy érted? – kérdezte elbizonytalanodva.
– Legyen duett. Velem.


– Körte.
– Mondjad, gyerek.
– Engem Nagy Márk inspirál; ha neki írok, jó vagyok – feleltem egyszerűen.
– Jaj nekem. Meg neked – motyogta, aztán átgondolta, és korrigált. – Vagy inkább nekünk.


– Február 8. előtt nincs kötelezettséged, utána viszont már akad, ha gondolod…
– Mi lesz utána?
– Az Aranycsermely díjátadó. Díjat kellene átadnod az év felfedezettjének. Mivel tavaly te nyerted, idén téged kértek fel arra, hogy felkonferáld a nyertest.


Miután leraktuk, megnéztem a telefonomban a naptáramat, és úgy döntöttem, nem megyek vissza addig, amíg nem muszáj.


A hathetes elvonulásom fő oka az volt, hogy átgondoljam, szeretnék-e egyáltalán a továbbiakban Bexi lenni, de hamar kiderült, hogy én ezt az egészet tudat alatt azért csináltam, hogy Bexi maradhassak. És maradtam is, természetesen.
Aztán február első hetében, amikor Körte kocsija begördült apu háza elé, én készen álltam, hogy visszamenjek vele.


Az autó mellett egymást megkerülve cseréltünk helyet, mire Márk megragadta a karomat, és megállított.
– Hé.
– Igen?
– Semmi üdvözlés, vagy hasonló?
– Köszöntem, mondtam, hogy szia – vigyorogtam a képébe.
– Én egy kicsit személyesebbre gondoltam – vonta fel a szemöldökét a lencse mögött.


– Nincs is semmilyen istállótakarító fiú, ugye? – kérdezte tőlem sértetten, mire nagy nehezen abbahagytam a nevetést, és hátrafordultam hozzá.
– Na jó, tényleg nincs.


– Tudod, mit? – fordultam hozzá hátra. – Ha legközelebb valaki azt mondja neked, hogy szeret, akkor mondj rá valamit. Bármit.
– Mi? – ráncolta a homlokát.
– Mert ha az embert válasz nélkül hagyják, akkor kétségei támadnak. A kétség pedig rossz dolog – magyaráztam, óvatos mosollyal az arcomon.


– Mi van anyuval? – néztem kérdőn a volánnál ülő Körtére, aki elhúzta a száját, és kínosan pillantott felém.
– Gyerek, azt hiszem, mármint, minden jel arra utal, hogy anyád randizgat valakivel – mondta ki gyorsan, hogy legyünk túl rajta, akár egy sebtapasz letépésén.
– Hogy mit csinál?


– Ez valami vicc, ugye? – kérdeztem, és komolyan nem tudtam, hogy ezen sírjak, vagy nevessek.
– Nem, sajnos nem vicc – motyogta Körte. – Az egy Márker matricaalbum.


– Basszus, még mindig nem reagált semmit arra, hogy szerelmet vallottál neki? – ingatta a fejét Anti.
– De. Örül neki – forgattam a szemem unottan.


– György – mondta ki gyorsan.
– Te jó ég! Anya! Gyuri bácsi??? – ámultam el, és fogalmam sem volt, hogy anyu mit gondolt. A magántanárom kétszáz éves volt háromszáz éve.
– Rebeka! – kiáltott rám mérgesen. – Dehogy Gyuri bácsi, hova gondolsz? – szidott le.
– Elnézést, csak a névazonosság… megijedtem. Huh! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Szóval György – értelmeztem. – Hívhatom Dzsordzsnak?
– Soha – vágta rá azonnal.


– Őszintén drukkolok, hogy sikerüljön. Nagyon szeretném! – mondtam ki, mire Evelin elmosolyodott és bólintott.
– Kösz. Ez nekem nagyon sokat jelent – nézett rám hálásan. – És a srácoknak is – tette hozzá gyorsan, majd elővette a telefonját, és összeráncolt homlokkal olvasta el az üzenetet, aztán értetlenül megrázta a fejét. – Miért írja nekem Nagy Márk, hogy fotózzalak le fehérneműben és dobjam át neki?
– Mert hülye – reagáltam le azonnal. Ennyit a megható pillanatról. Nagy Márk szokás szerint kinyírta.


– Nem, Márk – ismételtem meg. – Nem leszek tovább a lelkiszemetesed, a gyorshívódban az a szám, akit felhívhatsz, ha úgy érzed, kell egy kis bátorítás és megnyugtatás.
– Mi bajod van neked?
– Az, hogy egy buliban miért az jut eszedbe, hogy felhívj? Miért nem jutott eszedbe az, hogy elhívj? – kérdeztem elképedve.
– Úgysem jönnél.
– Jó lett volna, ha ezt én dönthetem el.


– Mit csinálsz? – döbbentem le teljesen.
– Sorozatot nézek veled. Vagy mi – ingatta a fejét olyan stílusban, mint aki maga sem hiszi el, hogy ezt mondja.
– Mi? Nem mész vissza a bulira? – rökönyödtem meg.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert veled akarok lenni.


– Oké, és ha a duetthét előtt álló Nagy Márk megkérdezné tőled, a nagyon bölcs, jövőből érkező Nagy Márktól, hogy miért cseréljen le engem, mit mondanál neki? – kérdeztem.
– Hogy mit mondanék? Ezt: „Figyelj rám, négy hónappal fiatalabb Nagy Márk! Ha hagyod, hogy ez a lány besétáljon az életedbe, megszívod. Igaz, hogy ír majd neked egy gigaslágert, amivel befutsz, de ezenkívül mindent megkavar. Ne értetlenkedj, régi Nagy Márk, hallgass végig. Bele fogsz szeretni! Igen, te. Pontosan. Bulikat hagysz majd ki miatta, nem érdekelnek majd a rajongólányok, akik brutális üzeneteket küldözgetnek, fehérneműs képeket, vagy még ennél is durvábbat. Nem fog érdekelni, mert állandóan ezen a Bekán fogsz agyalni, meg a hülye volt barátján, aki pokollá teszi az életedet. Lesz, hogy szomorú leszel. Igen, erről beszélek, hihetetlennek tűnik, de igaz. És nem fog feldobni a sok Beka-pótlék sem, mert egyedül őt akarod majd, hiába. Mindig közbejön majd valami, te meg őrlődsz, és egyetlen lány után futsz majd. Nem hiszed el ezt az egészet? Akkor hülye vagy, én a jövőből jöttem, csak azért, hogy ezt elmondjam, figyeljél már rám! Na. Húzzál be a producerhez, és kérj másik duettpartnert, amíg nem késő” – fejezte be Márk, aztán hozzátette: – Hát, ezt mondanám neki. Kábé.


– Beka, nem szeretlek – nézett mélyen a szemembe, én pedig a nevetésemet palástolva álltam a tekintetét.
– Én sem szeretlek téged – válaszoltam a lehető legkomolyabban.
– Jó, mert én inkább utállak – fokozta, csak hogy ő nyerjen.
– Én is téged – biztosítottam róla.


– Márk – szóltam utána.
– Igen? – nézett vissza.
– Ha tehetnéd, ha visszamehetnél az időben, akkor tényleg… tényleg kérnél egy másik duettpartnert helyettem?
– Őszintén? – tárta szét a karját. – Nem – ingatta a fejét. – Mindent ugyanígy csinálnék, egy kivétellel.
– Mi az?
– Hosszabb lenne az a csók.


– Köszöntünk mindenkit a hetedik Aranycsermely díjátadón! – kiáltotta a színpadon álló műsorvezető a kamerába nézve, kezében kis súgókártyákat szorongatva.


– Egyébként, mondtam már, hogy mennyire jól nézel ki ma este?
– Öhm. Nem – ráztam meg a fejem zavartan.
– Pedig akartam – vigyorgott. – Te vagy ebben a teremben a negyedik legszebb lány – tette hozzá, mire elképedve meredtem rá.
– Hogy te mekkora… – kezdtem, de Márk röhögve félbeszakított.
– Nyugi, csak vicceltem. A második vagy – fokozta, én pedig hangosan felnevettem, és meglöktem a vállát.


– A gyerek nem mesélte? A napi erdei sétája közben összefutott azzal az izmos felsőtestű gombász úval, akivel aztán napi szinten… gombásztak – improvizált Körte, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne nevessem el magam.
– Na menjetek a francba – dőlt hátra Márk. – Ne szívassatok már, BAZ megyében mindenki ki van gyúrva, és a téli hónapban félmeztelenül pakol bálát meg gombászik? Hagyjatok a hülyeségetekkel – legyintett Márk, belőlünk meg kiszakadt a nevetés.


– Malac – tartott felém hirtelen Balogh úr egy tányért.
– Nem, köszönöm – ingattam a fejem.
– Nem kérdeztem, adtam – nézett szigorúan, és ahogy az asztaltársaságnál körbenéztem, láttam, hogy mindenki engedelmesen eszik. Így én is elvettem.


– Mit művelsz? – suttogtam, és ha a szememmel ölni tudtam volna, Geri összeesett volna a mikrofon előtt.
– Köszönöm neked, Bexi – pillantott rám mosolyogva, miközben én tartottam a két lépés távolságot, és kínosan ácsorogtam mellette –, hogy megírtad a Késtélt, hiszen nélküled nem lennék itt. Te pedig nélkülem.


– Na, még ez is. Megjött a hullócsillag – forgatta a szemét Geri unottan.
– Fáj, mi? – pillantott rá Márk szórakozottan.
– Most indul az a műsor, amit te elbuktál, én meg szépen megnyerem. Miért fájna nekem a nevetséges dalod, ami csak egy tiszavirág-életű sláger?
– Én nem a dalról beszélek – felelte Márk hanyagul, és rám pillantva kacsintott egyet.


Hirtelen, minden előzmény nélkül felemelte az ökölbe szorított kezét, és lendületből bevert egyet Márknak, aki az orrához kapott, de az ujjait azonnal beterítette a vér. Egy pillanat alatt történt, én mégis lassított felvételként éltem meg, és kővé dermedve álltam, amíg fel nem fogtam, hogy mi történt.
– Te állat! – sikoltottam fel, és a földre roskadó Márkhoz ugrottam.


– Te megőrültél, ember? Eltörhetett az orra! – fakadt ki Körte, amikor odatérdelt mellém (szinte arrébb lökött onnan), és Márk arcához nyúlva benézett az orrához szorított blézer alá.
– Mi? A tökéletes orrom? – kerekedett el Márk szeme, és kezdett komolyan sokkos állapotba kerülni a vér látványától és az orra féltésétől.
– Semmi baja az orrodnak – nyugtattam, de azért nem voltam benne annyira biztos.


– Ennél rosszabb már nem lehet ez az este – meredt rám Evelin elgyötörten.
Ó, hogy mekkorát tévedett.


Beleadtak mindent, de hiába, mert senkinek nem tetszett. Ekkor pedig szépen le kellett volna menniük a színpadról. De nem mentek.
– Mi az, nem tetszett? – röhögött bele Evelin a mikrofonba, miközben ujjával megborzolta a haját.
– De, szuper volt! – kiáltottam lelkesen, de hiába, a mö- göttünk lévő asztaloktól egészen más válaszok érkeztek. Leginkább az, hogy „nem”.
– Tudjátok, mit? – tárta szét Evelin a karját.
– Ne. Csak azt ne – sziszegtem magam elé. – Ki ne mondd – meredtem magam elé.
– Elmentek ti a jó büdös… – mondta ki a teljes mondatot kínosan röhögve, és lement a színpadról.


– Hát… Ők voltak a jövő év egyik ígéretes zenekara. Az Evelin és a Fogd be Aszád – szólt ironikusan.


A taxis a mellette ülő Bogyóra nézett, majd hátra ránk. Túl sokan voltunk.
– Nem tudok elvinni öt személyt – közölte.
– Az egyikünk nem ember – hajolt előre Pepe.
– Mi van? – kérdezte a taxis megdöbbenve.
– Ő itt Puding. Mesterséges intelligencia – magyarázta.


– Pont ez az, Beki – ingatta a fejét Bogyó. – Nem akartunk tömegzenét csinálni.
– Ez sikerült – szólt bele Körte. – Olyannyira, hogy a zenétek egy embernek sem szól, nemhogy tömegeknek.


– Mi, mármint te, Nagy Márk, az Evelin és az FBA formáció és én a BPRP Records képviseletében… Televíziós vetélkedőn veszünk részt. Műveltség meg mitt’omén – vonogatta a vállát.


– Mi az a Csatáznak a sztárok? – veszítettem el teljesen a fonalat.
– A vetélkedő, amire megyünk.
– De… Nem értem – kapkodtam a fejem. – Ha már lemondtad a vetélkedőt, akkor hogy mehetünk mégis?
– Nos – vakargatta meg a szakállát Körte. – Hát úgy, hogy amikor lemondtam, akkor a BPRP Recordstól más előadókat hívtak az adásra. Akikkel sikerült lebeszélnem, hogy inkább menjenek ők a Pop/Rockba élő adásra szombaton, mi meg mindannyian megyünk vetélkedni…
– És mégis ki volt ennyire jófej, hogy belement a cserébe?
– Nem fogod elhinni – röhögött fel a menedzserem.
– Mondd, hogy nem megint az Üres Utcáktól nyúltunk le egy adást…


– Szóval Pablónak tetszik egy kicsit Evelin – magyarázta.
– Körte, mit műveltél? – akadtam ki.
– Jó, lehet, hogy odaígértem egy mozira.
– Mi van? Nem adhatod oda Evelint egy randira, amiről nem tud! Ez bunkóság.


– Evelin itt tartja a gekkóját.
– A micsodát? – meredtem rá elfehéredve.
– Gekkó. Béla, a gekkó – közölte Bogyó.


– Jössz, vagy tovább ábrándozol rólam? – szólt hirtelen Márk, mire az irányába kaptam a fejem, és akkor vettem észre, hogy az ajtóban áll, ráadásul fogalmam sincs, hogy mióta.
– Miért hiszed azt, hogy minden rólad szól? – mosolyogtam rá.
– Mert így van? – kérdezett vissza mosolyogva.
– Szerinted… – vágtam rá kapásból, és kikerülve Márkot bementem a garázsba.


– Nézd a jó oldalát – szólt Körte szomorúan mosolyogva.
– Mi lenne az? – pillantott fel rá Evelin.
– Pabló a leghelyesebb tag az Üres Utcákból.
– Te viccelsz, ugye? – dünnyögte.
– Miért, nem így van? – csodálkozott Körte, aki ismét bebizonyította, hogy egyáltalán nem ért a lányok ízléséhez.
– Nem – feleltük Evelinnel egyszerre.
– Ohó – kapta fel a fejét Nagy Márk azonnal, amikor olyan ütötte meg a fülét, amiben a helyes kifejezés nem vele kapcsolódik össze. – Miről beszéltek?
– Inkább kiről – forgatta a szemét Evelin. – Tomiról.
– Így igaz – erősítettem meg.


– Beka. Pszt. Beka – szólt újra Márk. – Mi az?
– Szerinted is jól néz ki?
– Kicsoda? – meredtem rá.
– Tomi.
– Márk, hagyjál már. Most nem rólad van szó, dolgozd fel – sziszegtem. – Magadban – tettem hozzá, és tovább hallgattam Körtét és Evelint.


– Oké, Beka. Utolsó ajánlat – suttogta, mire szórakozottan néztem a szemébe. – Én kilenc, Tomi öt.
– Nem – nevettem fel őszintén.
– Akkor az utolsó ajánlat…
– Azt hittem, az előző volt az utolsó.
– Nem, ez az, de jól gondold meg, mert ez tényleg a legutolsó lehetőséged.
– Hallgatlak.
– Én tíz, Tomi négy.


– A neten azt írják, hogy Pabló százhatvanegy centi. Most komolyan, ha két sorral feljebb ül a moziban, akkor leszünk egy magasak – böngészett Evelin megállás nélkül.


Mert valamilyen csoda folytán, és soha nem fogjuk megtudni, hogyan történt, de a csodákban pont az a jó, hogy nem lényeg a miértje, az Evelin és a Fogd be Aszád – Madárijesztő (Full Album) videót megtalálta az a közönség, amelyik azonnal meg is szerette. A kisgyerekek és azoknak a szülei.


– Mit is mondhatnék neked? – pillantott rám hálásan.
– Nem kell semmit mondanod – ráztam meg a fejem. – Építsd fel Aszádékat. Rájuk fér a siker, végignézték és végigdrukkolták először az én, majd Nagy Márk felemelkedését is. Most ők jönnek, és megérdemlik a száztíz százalékot tőled, ahogyan azt mi is megkaptuk.


– Meg egyébként is – tettem hozzá. – Szeretek másnak dalokat írni.
– Nem – rázta meg a fejét Körte. – Te Nagy Márknak szeretsz dalokat írni.
– Másnak, Márknak… ugyanaz – legyintettem.
– Szerinted, gyerek. Szerinted – röhögött fel. Jó, igaza volt.


– Ott lesz holnap fellépése. A Márker app jelezte.
– Márknak van applikációja? – kerekedett el a szemem.
– Ühüm – bólogatott lelkesen. – Események, idézetek, napi képek…
– Napi képek? – akadtam meg.
– Igen, jön az értesítés róla. Nézd, a mai egy márkcsintós.


– Egyébként pedig kitűnő lett a félévid, igazgatói dicsérettel. Kezdek aggódni érted, túl jó kölyök vagy – nevettem fel, Lili pedig megvonta a vállát.
– Megbeszéltük, te tehetséges vagy, én meg okos. Így anya örülhet, mert majd segítjük egymást – közölte frappánsan, mire Evelin elismerően bólintott.
– Én a bátyámmal nem beszéltem meg semmi ilyesmit – szólt közbe sóhajtva. – Így véletlenül mindketten semmirekellők lettünk – mesélte, mi pedig hangosan nevetve hallgattuk. – Most már tudom, hogy jó lett volna előre tisztázni a szerepeket.


– Beka, természetes, hogy segítek. Anti a legjobb barátom.
– Mégis mióta? – nevettem fel zavartan.
– Amióta őt választottam legjobb barátnak.
– Hogy mi? – ráncoltam a homlokom.
– Oké – kezdte magyarázni. – Tudod, ez az egész imidzs, ami van nekem. Szóval tök jól működik, de valami hiányzott. Nem volt legjobb barátom.
– Te az imidzsedhez választasz legjobb barátot? – meredtem rá leesett állal.
– Hát tudod, egy ilyen srácnak, mint én – mutatott magára. – Általában van legjobb spanja. Szóval kellett egy nekem is. Aszádék szétválaszthatatlanok, meg eléggé idióták is, közülük nem lehetett. Körte a menedzserem, vele nem lóghatok bulikban, moziban, meg ilyesmi. Maradt Anti, aki tökéletes legjobb barát, mert bár nem néz ki jól, de a fejszerkezete bizalmat sugall, olyan „legjobb haver” feje van.


– Beka, már mondtam neked, én nem vagyok túl jó ember.
– Ezt nem hiszem el – néztem rá szomorúan.
– Talán azért nem hiszed el, mert veled valamiért… más vagyok.
– Velem nem vagy seggfej? – mosolyodtam el, emlékeztetve a londoni vallomására, ami annyira szép volt. Mármint szerinte.
– Valahogy úgy – röhögte el magát. – És a barátaiddal sem. Fontosak vagytok nekem. Főleg te vagy fontos nekem – nézett mélyen a szemembe, mire összeszorult a torkom. Szerencsére Nagy Márk mindig tudja, hogyan rontson el egy szép pillanatot, úgyhogy hozzátette. – Őszintén nem tudom, hogy miért, mert azért nem vagy nagy szám.
– Márk, menj a francba – szakadt ki belőlem azonnal, mire hangosan felnevetett.
– Vicceltem, na.
– Hát, nem tudom – túrtam a hajamba nevetve.
– Beka – váltott komolyra, ami miatt én is befejeztem a nevetést, és álltam a tekintetét. – Tényleg fontos vagy nekem. Te vagy az első lány, akire nem úgy gondolok, mint a következő volt barátnőmre.
– Márk, te ilyenkor tényleg azt hiszed, hogy szépeket mondasz?


– Megvan! Itt van a lány! Itt a csellista! Tagelték, és utána kommentelt neked!!! – üvöltötte, majd a telefont lóbálva átölelte Márkot, és úgy tűnt, soha nem engedi el.
(…) – Na mutasd – adtam meg magam, és hagytam, hogy Anti kicsattanó örömmel, és kissé reszkető kézzel tartsa elém a telefont. – Daniella – olvastam le. – Igazán szép neve van.


– Virág? Igazán nem kellett volna – lépett hozzá Körte elsőként. – Szólíthatom apunak? – vigyorgott, és azon sem csodálkoztam volna, ha Dzsordzs azután, hogy egy televarrt, szakállas tag felajánlotta ezt, fejvesztve menekül el a helyszínről, és soha többet nem jelentkezik.


– Jó estét, mi vagyunk az Evelin és a Fogd be Aszád – jelentette be Bogyó ünnepélyesen, mire anyu barátja pislogás nélkül meredt rá, valószínűleg a hallottakat próbálta értelmezni.
– Hogyan?
– Evelin és a Fogd be Aszád – ismételte meg. – Ő Evelin, Pepe, Puding, én meg Bogyó vagyok – részletezte.
– Evelin, Pepe, Puding, Gyogyó – mondta vissza Dzsordzs, erősen memorizálva.
– BOGYÓ! – üvöltöttek rá, egyszerre korrigálva a tévedést.


– De utálom, hogy nem lehet téged utálni – mondtam hatalmasat sóhajtva.
– Ugye? Pedig sokan próbálták már – vigyorgott.
– Egyszer sikerülni fog. Ígérem – fogadkoztam.


– Lassan ideje indulnom, elszaladt az idő – pillantott az órájára György.
– Az jó lenne, mert mi még kibeszélünk, és az sok idő, reggel meg dolgunk van – értett egyet Körte, mire mindenki felröhögött.


– Te Sleisz! – förmedt Márk éppen Antira, amikor odaértem. – Miért nem mondtad, hogy a csellistád egy tahó?
– Tényleg, Anti, nem akarok beleszólni, de nem túl kedves, így első benyomásra – szépítettem a véleményem.
– Oké, oké – ocsúdott fel Anti. – Igaz, hogy nem tudtam, milyen a stílusa, mert csak egyszer láttam, de…
– De mi? – kérdezte Márk, és erre én is kíváncsi voltam.
– Hát nem gyönyörű? – pislogott Anti szerelmesen, mire mindketten odafordultunk.


Daniella rágózva végigmérte Antit, és sóhajtva megvonta a vállát.
– Dobj rám egy snapet, aztán meglátjuk – felelte hanyagul.
– Oké, persze, dobok! – lelkesedett be Anti egy pillanat alatt. – De várj. Nem tudom a snapchat neved! – eszmélt fel.
– Leütlek16 – szólt vissza a válla felett, és átbújva a szalag alatt, kiment a backstage-ből.


– Idő van! – mutattam a karomra nagyjából az óra helyére, amikor is Daniella végre megértette, hogy mit akarok, és a széken előrehajolva (amit Anti szerzett neki az egyik őrtől, aki addig azon ült) a mikrofonba szólt.
– Na, most hogy a koszon kívül ragadt rátok egy kis kultúra is – kezdte a közönségnek, akik annyira ledöbbentek a stíluson és a mondandón is, hogy elfelejtettek reagálni –, következzen valaki, akire már nagyon vártok – folytatta.


– Te Beka… – Hm?
– Nem is voltál még fellépésemen.
– Nem – mosolyodtam el.
– Hol leszel?
– Itt. Végig itt fogok állni – mutattam a helyre, ahol voltam.


– Pí, ne haragudj, én nagyra értékelem a mai segítséget, de… – tereltem a szót.
– Tudom, tudom, én vagyok az ellenség.


– Te jössz. Tessék – nyomta a kezembe a mikrofont, mire reszkető kézzel megpróbáltam eltolni, de Márk újra felém tolta, erősebben, hogy vegyem már el.
– Én nem bírom… Elrontom a szöveget. Ki fognak fütyülni. Megint – hadartam folyamatosan mosolyogva, miközben majd elájultam az izgatottságtól.
– Nem fognak – ígérte meg. – Hé – tette hozzá. – Ezen túl kell lenned. Most, vagy soha. Rajta, idő van – nyomta nekem a mikrofont, ezúttal úgy, hogy meg is maradt a kezemben, majd kissé hátralépett, teret adva nekem.


Akkor pedig, amikor véget ért a szám, senki nem tapsolt, senki nem reagált, hanem várt, mert amikor mi ketten a színpadon vagyunk ezzel a dallal, akkor, nos, hát akkor addig nincs vége a számnak, amíg…
– És most? – pillantottam riadtan Márkra, aki felröhögve megrázta a fejét, és a karomat megragadva magához húzott, szorosan átölelt és belepuszilt a hajamba. Ekkor a közönség tapsolni kezdett, mi pedig ott álltunk egymást átölelve a színpadon.


– Miért segítettél ma nekem?
– Mert… – akadt meg, és beletúrt a hajába. – Mert segíteni akartam.
– Köszönöm – pillantottam rá hálásan.
– És mert totál belém vagy esve – tette hozzá, szokás szerint kinyírva a szép pillanatot.
– Gondolod? – meredtem rá unottan.
– Nem, Beka. Én tudom – vigyorgott.
– Ne legyél annyira biztos magadban.


– Idegesnek tűnsz – fürkészett.
– Nem vagyok ideges! – kiabáltam rá kicsit sem idegesen.
– De mondok neked valamit, Körte! Ha egy lány arra vár, hogy megcsókold, akkor tedd is meg!
– Nagy Márk megint húzza az agyad? – röhögött ki.


– Daniella? Ja, ő Anti titokzatos csellistája, akit ma ismertünk meg. Kisegített minket a koncert előtt, és itt maradt. Picit pattogós a stílusa, és valami félelmetesen sokat káromkodik, de egyébként aranyos. Mint mondjuk egy kis pitbull – gondolkodtam a megfelelő hasonlaton.
– Azt látom. Amikor odaköszöntem, simán leugatott.
– Ez előfordul – bólogattam, cseppet sem lepődve meg a helyzeten.


– Körte, ha egy pillanatra is megfordult a fejedben, hogy én lelépek tőled, akkor nagyon szomorú leszek, mert az azt jelenti, hogy nem ismersz, vagy nem bízol bennem.


– Üdvözletem, Balogh úr, Körte vagyok – kezdte a menedzserem.
– Körte, csütörtök este van, ilyenkor köztudottan nem veszem fel a telefont.
– Miért nem? – ráncolta a homlokát Körte.
– Mert nem akarom – reagálta le lazán Balogh úr.


– Nagyon helyes. Nagy Márk!
– Igen? – kérdezte Márk a kamerába nézve.
– Jól gondolom, hogy elégedett vagy a jelenlegi helyzeteddel a kiadónál?
– Abszolút – reagálta lazán.
– Nem szenvedsz hiányt semmiben?
– Nem – rázta meg a fejét.
– Van elég pénzed? Adjak?
– Nem, köszönöm, rendben vagyok – nézett Márk furán a kijelzőre.
– Jó, ezt megkönnyebbüléssel hallom, mert inkább csak udvariasságból kérdeztem, valójában nem állt szándékomban.


– És tudod, mit? Ha már így érdeklődsz, rád nem jellemző módon, akkor igen, bevallom, talán egy kicsit csalódott voltam a mai duettünk végén, mert nálad volt a labda, de nem merted leütni – meredtem rá amolyan „nekem már teljesen mindegy, elmondom, hogy mit gondolok” stílusban. – Itt a taxid – pillantottam félre. Márk mögött feltűnt a távolban a taxi, és nagy sebességgel közeledett felénk a csillogó fekete aszfalton. – Reggel találkozunk a forgatáson – köszöntem el tőle, és hátat fordítva a többiek irányába igyekeztem, miközben az arcomra kiült a csalódottság.
Már majdnem odaértem az úton ácsorgó Körtéékhez, amikor a taxi elhaladt mellettünk, én pedig lemondó arckifejezéssel néztem utána, és a fejemet ingatva sétáltam tovább, majd megtorpantam. Mert a következő pillanatban a kocsi fékcsikorgatva megállt a vizes úton, mire kérdőn néztem az autóból kipattanó Márkot, aki bevágta maga mögött az ajtót, és elindult felém.
– Márk, mit művelsz? – kérdezte Körte, aki a többiekkel együtt értetlenül nézte a mellettük elsétáló Márkot, aki reakció nélkül, ugyanolyan tempóban lépdelt felém, és miközben nekem felugrott a gyomrom a torkomba, Márk odaért hozzám, megragadta a karomat, és szó nélkül magához rántott.
Karját a derekam köré fonta, egy határozott mozdulattal a csípőjéhez szorított, majd egy pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyva fölém hajolt, és megcsókolt. De úgy igazán. A mozdulatba beleszédülve egy pillanatig reagálni sem tudtam, majd viszonoztam a csókot, miközben fél kezemmel a vállát fogtam, másik kezemmel pedig belemarkoltam a hajába, és hagytam, hogy tovább csókoljon. A fülemben dobogó vértől nem hallottam a többiek reakcióját, csak annyit, hogy valamelyik Aszád azt üvölti, hogy „Újra van Berk! Vagy Márxi”, de elengedtem a fülem mellett, mert nem tudtam és nem is akartam velük foglalkozni, mert éppen belevesztem Nagy Márk csókjába. Kétszer próbáltuk meg abbahagyni, de csak harmadszorra sikerült, mert vagy Márk hajolt újra fölém, vagy én markoltam szorosabban a hajába, és húztam vissza a számra, mire végre el tudtunk szakadni egymástól. A mellkasom őrült tempóban emelkedett és süllyedt, és miközben elengedtük egymást, zavart mosollyal néztem Márk szemébe.
– Ez meg mi volt? – suttogtam még mindig remegő térddel.
– Ez? – kérdezte lazán. – A leütött labda – kacsintott rám, és megfordulva a rá várakozó taxi felé indult.


– Gyerek! – szólt utánam, és amíg Lili felsietett a járdára, én visszahajoltam a nyitott ajtón.
– Igen?
– Ha örülsz, veled örülök. De agyonverem, ha megbánt téged – mondta teljesen komolyan.
– Rendben – mosolyodtam el.
– Nem viccelek. Szétcsapom!
– Jó – értettem egyet.


– Születésnap?
– Te most viccelsz, ugye?
– Nem.
– Nem tudod, mikor van a szülinapom?
– Bocs, de… Még soha nem kerestem rá – húztam el a számat kínosan.
– De mindenki tudja.
– Én nem.
– Nincs letöltve a Márker app? Azon van visszaszámlálás is!
– Úgy ismersz engem, mint aki letölt egy appot, aminek az a neve, hogy Márker?
– Oké, visszavonom ezt az egész barátnő dolgot – közölte, nekem pedig ösztönösen mosolyra húzódott a szám.


Aznap éjjel úgy aludtam el, hogy végre új időszámítás kezdődik az életem minden területén. És ez így is történt. Csak addig, amíg az alig pár órás alvásom közben én a pozitív változásban hittem, másnap minden negatív irányba mozdult el. De tényleg minden.


– És már megint itt – suttogtam a tv épülete előtt állva, ahol utoljára a duettdöntő napján jártam.


– Bemutatom az új asszisztensemet – mutatott maga mellé.
– Botond – segítette ki a huszonöt körüli fiú.
– Fiam, majd akkor jegyzem meg a neved, ha már egy ideje nekem dolgozol. Addig felesleges – pillantott rá Balogh élesen.


– Na jó, ti ketten!
– Nem csináltunk semmit – tettem fel a kezem védekezőn.
– De tervben volt – tette hozzá Márk, én pedig egy „hülye!” mozdulattal meglöktem, és elfojtott vigyorral bámultam a dühös menedzserre.


– Tűnj el innen – szóltam halk, de ellentmondást nem tűrő hangon.
– Már megyek is – vigyorodott el. – Egy közös szelfit? – kérdezte.
– Takarodj, Geri, komolyan mondom – emeltem fel az ujjam fenyegetően, de nem igazán ijedt meg tőlem, részben azért, mert sokkal nagyobb arca volt annál, minthogy bárki megmondhassa neki, hogy mit csináljon, részben pedig azért, mert nem sok tekintélyem maradt ebben a szerelésben.


– Szar ügy, Bexi! – kiáltotta nyomatékosan megnyomva a nevem a mondatban. Nem szokott így hívni.
– Micsoda? – kérdeztem sziszegve.
– Bármikor közönség elé lépsz, én ott leszek veled. Két albumod szól rólunk, a slágereidet nekem köszönheted, nekem írtad, és akármikor énekled ezeket a dalokat, látni fogsz a közönségben, magad mellett a színpadon, magadban – magyarázta egyre hangosabban, ahogy távolodott.
– Ez igaz – bólintottam, majd felszegtem az állam és elmosolyodtam. – Ezért nem éneklem azokat a dalokat többé.


A közönség ujjongva tapsolt, én pedig idegesen vártam a következő kérdést.
– Mi lenne a címe Nagy Márk filmjének?
– Márknádó – vágtam rá azonnal, és a válaszom óriási nevetést váltott ki a nézőkből. Amúgy jól tippeltem, megúszták a festéket.


– Utolsó kérdés. Mi Körte valódi neve? – kérdezte a műsorvezető, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.
– Tudom a választ, de… Azt hiszem, a csapat minden tagja egyetért azzal, ha ezt nem mondom meg, tehát… Bocs, srácok, de jön a festék – vontam meg a vállam, Körte pedig nevetve felém bólintott, és látszott rajta, hálás, amiért nem árultam el.


Nagyon vicces volt, egészen addig, amíg Pí nem talált be egyet, de úgy igazán. A stúdióban megfagyott a levegő, Körte pedig a jelmezben az orrához nyúlt, letörölte, és rápillantott a kézfejére. Vérzett.
– Álljunk le és orvost kérek! Most! – kiáltotta el magát a rendező. És itt véget kellett volna érnie ennek a történetnek, de a következő pillanatban Körte megindult a jelmezében, fellökte Pít, aki hátraesett, Körte pedig egyenesen ráugrott, és ütni kezdte a fejét. De úgy rendesen.
– Jézusom, szedjék már szét őket! – üvöltöttem, mert azonnal láttam, hogy ez nem vicc, a két menedzser egymást ütötte ököllel, ahogyan és ahol csak érte.


– Leállunk! Szünet! Szünet! – ordította önkívületi állapotban a rendező. – Adjatok be a nézőknek valamit! – utasította a kollégáit, és miközben a ring körül óriási tumultus lett, a ringben pedig továbbra sem tudták szétszedni a két menedzsert, én lesokkolódva álltam, és a látottakat próbáltam értelmezni, amikor…
Amikor a ledfalon megjelent a Pop/Rock főpróbája, hogy elterelje a stúdióban ülő nézők gyelmét.


Én pedig csak pislogás nélkül bámultam az előadást.
– „Itt várok, fogalmam sincs, hol lehetsz. Már megint elfelejtettél. Ha hallod ezt a számot, remélem, eszedbe jut, hogy pont háromnegyed órát késtél!” – énekelte Geri a főpróbán az a számot, amit az első élő adásra választott. Én pedig nem tudtam megszólalni a döbbenettől. Az elsőtől. Mert amikor Geri befejezte a számot, fejét a közeli kamera felé fordította, és… És kacsintott egyet.


A ledfalon Geri még a színpadon volt, és a technikus instrukcióit hallgatta, amikor oldalról Nagy Márk berohant a képbe, és szó szerint letarolta balról. Mindkét fiú elvágódott, Márk azonban ki tudta használni Geri meglepettségét, és felülkerekedett rajta, majd egy óriásit bevert neki, amitől Geri feje hátracsuklott, és kiterült a színpadon, majd mielőtt elvették tőlünk a képet, csak annyit láttunk, hogy Márk arcán megállás nélkül villognak a vakuk.


Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. 🙂 Hamarosan hozom a Nélküled bejegyzést.

xxx Laura

L&L könyvesbolt Egyszer előrendeléshez KATT IDE

Libri Egyszer előrendelés

Bookline Egyszer előrendelés

Líra Egyszer előrendelés

Alexandra Egyszer előrendelés