Út az Egyszer megjelenéséig – Hullócsillag

Az Egyszer megjelenése előtt (L&L könyvesbolt május 12., hivatalos megjelenés május 15.) egy bejegyzés-sorozattal készültem nektek, amiben felidézzük az eddigi kötetek legfontosabb pillanatait, és azt, ahogyan elértünk az Egyszerig, mielőtt végleg elköszönünk Nagy Márktól, és a többiektől.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, így aki még nem olvasta a Bexi-sorozatot, sok spoilerrel találkozhat.

hullócsillag új bori

Hullócsillag

Öt hete ért véget a Pop/rock sztár leszek! sokadik szériája, amiben Nagy Márk szerepelt. De nem tudta megnyerni.


Nem voltam ott a döntőn, fellépésre hivatkozva, ami remek ürügyként szolgált, de azért követtem az eseményeket, amennyire tudtam. Már nem kellett volna, hogy érdekeljen, mégis, valamiért foglalkoztatott.


– Kit vihetek? Bárkit? – kérdeztem Körtét, amikor átpassszolta a jegyeimet.
– Bárkit hozhatsz, gyerek – bólintott a tőle megszokott megszólítással. Mindig „gyereknek” hív, ezzel mutatva a hierarchiát kettőnk csapatában. Én gyerek, ő felnőtt. Tiszta sor. – Kivéve Gergőt – tette hozzá.
– Akkor nem sok választásom maradt – húztam el a számat.
– Dehogynem – vigyorgott. – Gergőn kívül a világon bárkit meghívhatsz.


– Nem hiszem, hogy Márknak most jót tenne, ha téged mással látnának.
– Miért? Mi van Márkkal? – kérdeztem meglepetten.
– Nem nézted az oldalait?
– Nem. Miért?
– Bármit kirak, nincs rá reakció. Egyszerűen nem vesznek tudomást róla az emberek. Ott vannak az oldalán több tízezren, és kirak magáról egy képet, amire megy öt vagy hat lájk.
– Uh – sütöttem le a szemem.
– Nem hívod fel? Körte szerint baromira maga alatt van.
– Eszemben sincs felhívni – feleltem határozottan, miközben leszálltam a székről, hogy két forró csokit készítsek.
– Beki, biztos, hogy szüksége van rád.
– Márknak senkire nincs szüksége.


– Mi van? Hívtalak a döntő után, rémlik? Bunkó voltál, rémlik? Leraktam, rémlik? Nem hívtál vissza… – hadartam idegesen.
– Mit vársz tőlem? Akkor veszítettem el egy lemezszerződést, egy valag pénzt, egy kocsit meg egy utazást. Pont nem tudtam mit kezdeni a sajnálatoddal, sajnáltam magam helyetted is.
– Jézusom, kár volt hívnom téged – motyogtam a hajamba túrva.


– Mi van a… a sráccal?
– Milyen sráccal?
– Késtél Geri.
– Ne hívd így! – kértem.
– Mi van vele?
– Jól van – közöltem diplomatikusan.
– Együtt vagytok?
– Erről nem beszélek veled.
– Szóval igen.
– Nem beszélek róla.


– Szia Márk – köszöntöttem megmagyarázhatatlan boldogságot érezve.
– Beka – hajolt felém, mire reflexből kitértem az útjából, és inkább vállon veregettem a puszi helyett. Utoljára kétmillió tévénéző előtt megcsókolt, jobb, ha mi így inkább ütögetjük egymás karját.
– Nagy Márk van itt? – lépett mellém Körte, és csodálkozva nézett rá.
– Ühüm. Áthívtam – feleltem vállat vonva.
– Örülök neked, Márk – köszöntötte Körte, aztán sorban mindenki.


– Te hívtad? – kérdezte, mert nem teljesen volt világos neki, hogy Márk mit keres nálunk.
– Aha. Gondoltam, jól jönne neki egy barát… – vonogattam a vállam.
– Ez rendes volt tőled, gyerek – pillantott rám hálásan.
– Tudom. Pedig bunkó volt.
– Igen – értett egyet. – Nem ő az első, és nagy valószínűséggel nem is az utolsó megcsinált sztár, aki elszállt. Ez most nagy lecke neki.
– Azt látom. Teljesen megzuhant. Mikor lesz dala? – érdeklődtem.
– Majd ha valaki ír neki. De nem tolonganak a jelentkezők.
– Értem – bólintottam.


– Miért, miért utálod annyira Gerit? Nem is ismered – sóhajtottam, belefáradva az egyetlen nézeteltérésünkbe.
– Azért, gyerek, mert az irigység az egyetlen olyan tulajdonság, ami nem szűnik meg soha. El lehet nyomni, el lehet titkolni, még magunk előtt is elrejthetjük. De attól még ott van. És ha egyszer jött, az jönni fog többször is.
– Geri nem irigy – védtem meg.
– Én szóltam, de majd megtanulod – borzolta meg a hajamat.


– Figyelj, nem kell tekintettel lenned a nyomorult helyzetemre.
– Nem vagyok – védekeztem.
– Basszus, elszúrtam, tudom, viszont egy szerencsém van. Hogy állatira jól áll az önsajnálat. Nézd – mutatott magára, majd szomorú arccal lesütötte a szemét. Felnevettem, és egyetértőn bólintottam.
– Örülök, hogy még mindig imádod magadat.
– Szóval azért, mert most nekem nem alakulnak jól a dolgok, attól még mondd, ami veled van, mert érdekel, meg örülök neki.
– Tényleg? – csodálkoztam.
– Miért ne örülnék? Nekem attól nem lenne jobb, hogy másnak is rossz. Azt akarom, hogy nekem ne legyen az. Nem ugyanaz a két dolog.
– Hű – néztem rá. – Hihetetlen, de okos dolgokat mondasz.
– Figyelj, nekem is nehéz volt feldolgozni, hogy azon túl, hogy így nézek ki – mutatott végig magán –, még jó gondolataim is vannak.


– Csatát vesztettem. Meg pár ezer rajongót. Meg kocsit. Lemezszerződést. Utazást. Pénzt. Sok pénzt. Fellépéseket…
– De – vágtam közbe ünnepélyesen, megpróbálva felvidítani – jól nézel ki!
– Látod, Beka – biccentett elégedetten –, te igazán megértesz engem.
– Kellene neked egy sláger – szólaltam meg.
– Elég sok minden kellene nekem – nevette el magát.


– Mit mondjak erre? Beka, ismersz…
– Az a baj, hogy igen – bólintottam. – Ott kellett volna lenned velem.
– Hol?
– Ott. Végig. Azon a héten! – vágta a fejemhez.
– De véget ért a közös munkánk, Márk. Bejutottál a döntőbe, én addig szerepeltem a tervben.
– Nem, az enyémben nem – kérte ki magának.


– Persze – kacsintott rám.
– Fejezd be a szemrángást.
– Tudom, hogy tetszik – vigyorgott.
– Sose tetszett – vágtam rá.
– Ó, dehogynem. Szóval végleg lecseréltél a Késtél-gyerekre?
– Geri a neve, sokkal előbb volt, mint te, és nem volt kit lecserélni – javítottam ki.
(…) – Elég jó neked az a srác?
– Én vajon elég jó vagyok neki? – kérdeztem vissza.
– Te hülye vagy – nevetett fel.


– Nem tudom, lehet engem nem szeretni? – kérdezte azzal az idegesítően imádni való mosollyal a fején.
– Lehet – bólintottam határozottan.
– Neked sem megy – látott át rajtam egy pillanat alatt.
– Dehogynem. Márk, mindig is utáltalak – nevettem el magam.
– Tudom. Akkor is, amikor szerettél


Mert a legtöbb ember úgy látja, hogy azzal ért véget a történet, hogy Nagy Márk elveszítette a döntőt. De nem. Az igazából a történet eleje volt. Mert legbelül tudtam, hogy jövök Márknak eggyel. Minimum. Félredobtam a fülest meg a spanyol szöveget, felvettem a gitáromat, halkan megpengettem egy akkordot, majd a lcem kupakját a számba véve kirántottam a tollat, és felírtam a lap tetejére:
Nagy Márk: Hullócsillag Dalszöveg: Budai Rebeka (Bexi)


– Megkérdezzem, miért szállt be az autómba három Mikulás, és a ribijük? – fordult felém Körte értetlenül. – Gyerek, mi az isten van rajtad?
– Ők voltak – mutattam hátra ösztönösen.
– Mér’? Dögös, nem?
– Idióták! – fordult hátra Körte idegesen. – A BPRP Records szaloncukrait visszük kisiskolásoknak, miért néz ki úgy a gyerek, mint egy decemberi prosti?
– Hé! – háborodtam fel, de Körte erre egy „nincs igazam?” pillantással ajándékozott meg, amire nem tudtam mit felelni.
– Decemberi prosti! Ahahahahahhha! – vihogtak össze Bogyóék, és ezzel Körte fel is adta a próbálkozást, miszerint kommunikálna velük.


– Fogd be Aszád? – szaladt fel az igazgatónő szemöldöke.
– Ja – bólintott Bogyó. – Mi vagyunk. Ő Pepe, mellette Puding, jómagam meg Bogyó vagyok.
– Tehát jómaga a Bogyó – ismételte rezzenéstelen arccal az igazgató.


– Na, kit hol rakok ki? – kérdezte Körte.
– Minket otthon – szólt előre Bogyó.
– Vagyis nálam – dünnyögte Körte. – Miért nem kerestek már valami albérletet magatoknak?
– Mert nagyon jól érezzük magunkat nálad.
– Egy garázsban éltek – emlékeztette őket Körte, mire Aszádék vihogni kezdtek.
– Nem tudunk elköltözni, nincs munkánk. Csórók vagyunk – vonogatta a vállát Puding.


Geri mosolyogva nézett, és ujjaival az asztalon dobolt.
– Mit mondasz, ha megkérdezik, hogy ki vagyok?
– Nos – túrtam bele a hajamba. – Ez attól függ, hogy szerinted erre mi a helyes válasz…
– Mit fog ehhez szólni a reklámbarátod? Mit fog ehhez szólni a menedzsered?
– Körte nem szól bele a magánéletembe, Márkkal pedig tegnap este megbeszéltem a dolgot – közöltem egyszerűen, de ahogy kimondtam, már meg is bántam, mert Geri arcára kiült a döbbenet.
– Beszéltél Márkkal? Hogyhogy?
– Hát… Mivel egy a menedzserünk… Egy idő után már nem tudtuk volna kikerülni, hogy megbeszéljük a dolgokat. Így felhívtam.
– Értem.


– Beki – fogta meg a kezemet Geri, és mélyen a szemembe nézett.
Tudtam, hogy most olyat fog mondani, ami megdöbbentő lesz, úgyhogy felkészültem a dologra, és lélegzet-visszafojtva vártam. Szeretlek… Kezdjük újra… Próbáljuk meg elölről az egészet… Na ja. Ilyesmire számítottam.
– Jelentkeztem a Pop/rock új évadának válogatására – mondta ki.
– Hogy mi? – kérdeztem a kelleténél hangosabban, mire a kávézóban ülők egy emberként fordultak felénk.


– Nem túl őszinte az örömöd.
– Csak a meglepettség miatt látod úgy – erősködtem.
– Hát jó. Egyébként tegnap volt a felvétel. És nem válogattak be – tette hozzá, mintegy mellékesen.
– Mi? – kerekedett el a szemem, és ha lehet fokozni, akkor az első kijelentésénél is jobban meglepődtem.
– De azt mondtad, hogy jelentkeztél…
– Jelentkeztem. És nem sikerült.


– Ó, a régi sebek…
– Begyógyultak, csak kicsit érzékenyek a hegek… – fejeztem be a mondatot.


– Kösz, hogy meghallgattál.
– Nincs mit, bár időnként untam.
– Márk, te olyan…
– Igen?
– Márk vagy – fejeztem be, és ezt igazán nagy sértésnek szántam.


– Megszereztem neked a legjobb két jegyet a hétvégi hegedűversenyemre. Komolyan, Beki, jobb helyen ülsz, mint anyám! – mutatta felém a borítékot.
– Ah, de jó! Köszönöm szépen – lelkesedtem, és kikaptam a kezéből. – De miért kettő? – kérdeztem, miközben beengedtem a lakásba.
Anti levette a kabátját, felakasztotta, majd letekerte a nyakáról a csúnya kockás sálját is.
– Gondoltam, elhozod…
– Gerit? – csodálkoztam, mert erre nem számítottam tőle. Nem is számíthattam, mert azonnal kijavított.
– Nagy Márkot.
– Miért hoznám Márkot?
– Mert kedvelem, és mert újra a bandánkhoz tartozik – lelkesedett.


– Elviszed a húgodat apádhoz szombaton.
– Ne már. A világ végén lakik – toporzékoltam. – Akkor ott kell aludnom.
– Igen, és vasárnap szépen hazahoz titeket, aztán elmész Anti hangversenyére.
– Bah!
– Sajnálom.
– És te nem jössz? – tettem csípőre a kezem felkérdezős stílusban.
– Nekem semmi közöm a születésnapjához – húzta ki magát a kínos program alól.
– Akkor nekem miért van?
– Mert az apád.
– Neked pedig a gyermekeid apja. Ha ő nincs, mi sem vagyunk Lilivel – érveltem.
– Ez gyenge volt – oltott le anyu egy pillanat alatt.
– Egy próbát megért – vonogattam a vállamat.


Ott álltam magammal szemben. Vagyis majdnem én voltam ott. Lexi. Annyira hirtelen szembesültem a jelenlétével, hogy minden más kiesett a fejemből, és csak arra tudtam gondolni, hogy most kell helytállnom, mert ennek most van itt az ideje. Tudtam, hogy egy napon össze fogunk akadni, ezt nem lehetett sokáig halogatni, de a mai vetítésre annyira bekavartam saját magamnak, hogy eszembe sem jutott az alteregómmal foglalkozni.
– És most? – sziszegtem Körtének résnyire nyitva a számat, így messziről nem látszott, hogy beszélek.
– Most odamegyünk bemutatkozni. Ahogyan illik – dünnnyögte hasonló technikával.
– Barát vagy ellenség? – kérdeztem gyorsan.
– Barát. Mindig megadjuk ezt a lehetőséget, gyerek – bölcselkedett.


– Gyerek, azt hiszem, megjött a kulturáltan késve érkező partnered – meredt Körte a mozgólépcső irányába, én pedig kérdőn fordultam arra.
Geri zsebre dugott kézzel sétált felénk, majd megállt tisztes távolságra tőlünk (jelezve, hogy én menjek oda), és halvány mosollyal az arcán biccentett.
– Biccent? Hallod, ez biccent! – morogta Körte Márknak, aki töprengve nézegette Gerit.
– Szóval ezek szerint Bekának van kísérője, mi? – kérdezte Márk Körtét.
– Van – dünnyögte Körte kelletlenül.
– Oké. Akkor léptem – szólt, aztán elkiáltotta magát: – Mónika! Gyere vissza, mégis megyünk moziba.


– Egy pillanat! – kiáltottam el magam. – Márk! Márk!
– Mi az? – fordult vissza a terem ajtajából.
– Miért nem mesélsz egy kicsit a dalodról? – kérdeztem, miközben visszafelé lépkedett.
– Milyen daláról? – kérdezte Körte.
– Milyen daláról? – kérdezte Geri.
– Milyen daláról? – kérdezte az újságíró.
– Milyen dalomról? – kérdezte Márk. Na, ezzel ki voltam segítve, mondhatom.


– Mi ez a Hullócsillag? – sziszegte Márk a mosolyán keresztül, úgy, hogy csak én halljam.
– A dalod – feleltem szélesen vigyorogva.
– Írtál nekem egy dalt?
– Írtam neked egy dalt.
– Miért?
– Tudod, hogy miért – suttogtam.
– Mert szeretsz? – kérdezte alig hallhatóan.
– Hülye – szaladt ki a számon. – Mert a barátod vagyok – magyaráztam.


– Miért?
– Mit miért?
– Miért írtál Márknak számot?
– Mert senki nem írt neki.
– Ennyi?
– Ennyi – biccentettem.


– Valami baj van?
– Aha – szólt vékony hangon.
– Mi az? Márk? Mondj már valamit! – kezdte kérlelni Körte is.
– Láttam valamit a neten – dünnyögte.
– Mit? – kérdeztem szapora pulzussal. – Cikket? Lehoztak valami negatívat? Írtak valami rosszat? A Hullócsillagról van szó? – faggattam idegesen.
– Nem, az Instámra jött egy komment. Azt írta a mozis szelfim alá, hogy… nem akarom kimondani. De muszáj lesz. Szóval azt írta valaki, hogy jó szarul nézek ki – avatott be a problémájába, mire elképedve néztem rá.
– Ennyi? Márk, te egy barom vagy, a frászt hoztad rám! – temettem a tenyeremet az arcomba.


– Várj – szóltam utána csalódottan. – Azt hittem, hogy tudunk egy kicsit beszélni a… a kapcsolatunkról – néztem magam elé szomorúan, miközben a Gotye-dal újraindult, és megállás nélkül üvöltött a zsebemből. Hülye Nagy Márk, mégis, meddig hagyja kicsöngeni a telefont?
– A kapcsolatunkról? – kérdezett vissza keserűen Geri. – Majd akkor beszélünk róla, ha ketten leszünk benne.
– Mi? Nem, várj már… – próbálkoztam, de Geri csak intett egyet, és hátat fordítva elsétált.


– Gyerek, hol van Nagy Márk? Nem tudom elérni! – lépett be Körte a lakásba dühösen, mire én felnéztem a töméntelen tanulnivalómból, és értetlenül megráztam a fejemet.
– Honnan tudjam? Gondolom, még mindig az önsajnálatban. Miért?
– Szedd elő nekem, akárhol is van, mert megyünk Londonba!
– Londonba? – csaptam össze a tankönyvemet, egy pillanat alatt eldöntve, hogy a magolás pontosan mennyire ér rá egy ilyen szituációban.
Hát nagyon.


– A Sleisz versenyére visszaérsz, mert vasárnap reggel jövünk, apád pedig meg fogja érteni – zárta rövidre Körte.
– Nem apuról van szó… Liliről.


– Tudod, mi az a 15percEurópa?
– Aha. Egy utazási műsor – bólintottam, mert jó néhány részét én is láttam már a kereskedelmi csatornán. Röviden arról szól, hogy különböző híres emberek kézi kamerás videonaplót készítenek európai városokban, amit tizenöt perces műsorban adnak le.
– Az. És tudod, mi az az Üres Utcák?


– Mit szólsz, megyünk Londonba! – virult Pepe. – Vennem kell fontot. Körte, adsz pénzt, hogy vegyek belőle fontot?
– Aszádék, kuss legyen – csitította őket Körte, mert kezdett hangzavar lenni a váróban.


Balogh úr (ahogyan mindenkinek szólítania kell) a titkárnőjével együtt fogadott minket, nyájasan üdvözölte azokat, akik már hoztak pénzt a kiadónak, és azt is, aki majd fog.
– Bexi, nagy öröm, hogy látlak! – szólt hozzám szívélyesen. Zselézett fekete haja olyannyira a fejére volt fésülve, hogy úgy tűnt, mintha megázott volna. – Lexi, köszöntelek – mondta a hasonmásomnak nyájasan. – Nagy Márk, üdvözöllek a BPRP Recordsnál – pillantott Márkra, mint a jövőbeli aranybányájára. – Ti nem tudom, hogy kik vagytok – zárta a sort Aszádékra nézve.


– Megnéztem, hogy kiraktál-e rólam valamit.
– Miért raktam volna? – csodálkoztam.
– Mert dalt írtál nekem? Mert címlapon voltunk? Mert szeretsz? – próbálkozott.
– Az utolsón kívül stimmel – vágtam rá.


– Minden rendben, gyerek?
– Persze – füllentettem. – Csak Lili… Meg anyu. Na meg persze Geri… – sóhajtottam.
– Lili megbékél, kicsi még, hagyj neki időt. Anyukádat bízd ide, majd én lebeszélek vele mindent. Gerit meg utálom – sorolta.
Bárgyún meredtem ki a szélvédőn, mire Körte elkapta az államat, és újra maga felé fordított.
– Gyerek, Londonba megyünk, forgatni. Örülünk! – juttatta eszembe.
– Igen. Örülünk – ismételtem.


– Evelin! – szólítottam meg.
– Hm? – fordult felém.
– Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de ő a szemét forgatva megrázta a fejét.
– Jaj, csak ezt ne.


– Na, hát akkor, London! – tette a kezét Körte a csapatunk alkotta kis kör közepére, mire sorban egymás után ráraktuk a kezünket az övére.
– London! – kiáltottam én is.
– London! – bólintott Evelin büszkén.
– London! – szállt be Márk is.
– London! – üvöltötte Bogyó, az FBA frontembere.
– London! – helyeselt Pepe izgatottan.
– Fakjú! – ordította Puding, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. – Mi van? – kérdezte. – Én ennyit tudok angolul.


A készülék azonban nem jelzett mást. Ennyit Geriről. A telefonomat a kesztyűs kezemben tartva azon hezitáltam, küldjek-e neki egy üzenetet arról, hogy már a reptéren vagyok és mindjárt indulunk, de mielőtt megírtam volna, Márk lépett mellém.
– Minden rendben? – kérdezte, engem fürkészve.
– Igen – mondtam határozottan, és a zsebembe csúsztattam a telefonomat. – Minden a legnagyobb rendben – ismételtem meg, és ahogy a szemébe néztem, rájöttem, hogy tényleg így gondolom.
Soha nem küldtem el azt az üzenetet.


Márk azonban még mindig a telefonján írt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Hashtagelek – motyogta, és felém tartotta a telefonját, hogy ellenőrizzem. – Szerinted kimaradt valami?
Rámeredtem a felém tartott fotóra, amihez a következőket írta:
#NagyMark #Mark #Bexi #Beka #BudaiRebeka #sel e #szel #Budapest #Hungary #London #airport #repter #LisztFerenc #LisztFerencInternationalAirport #busz #buszsofor #ut #utazas #kesesben #pentek #friday #travel #England #UK # ight #late #cold #winter #rainy #singer #enekes #BPRPkiadó #BPRPrecords #Korte #pear #FBA #FogdBeAszad #Lexi #Evelin #15PercEuropa #15MinutesOfEurope #tvshow #hullocsillag #PopRockSztarLeszek #finalist #instasize
– Nem, szerintem mindent odaírtál.


– Értem. Jó, legyen – nevettem el magam, és őszintén fogalmam sincs, hogy kinek jut még eszébe a saját nevével ellátott képzeletbeli kupont ajándékozni, hálája jeléül. – De egyébként – gondolkodtam el –, miért pont három?
– Hát, az egy kevésnek tűnt, merthogy dalt szereztél nekem, Londonba is miattad jöhetek, sőt a reptéren sem hagytál ott, újra érdeklődést mutatnak a Márkerek, le fog szerződtetni a BPRP Records – sorolta. – Ezért az egy kevés lenne. Ötöt viszont még soha senki nem kapott. Így maradt a három, az optimális – magyarázta.
– Hálásan köszönöm – nevettem. – Tehát van három képzeletbeli kuponom, amit akkor és arra használok fel, amire csak akarok, úgy, hogy nem szólhatsz semmit, meg kell tenned – értelmeztem a dolgot.
– Aham – helyeselt. – És itt szeretném leszögezni, hogy mindenre érvényes… – kacsintott egyet.
– Márk! – szóltam rá élesen, mielőtt befejezte volna a gondolatmenetét.


– Nem kedvelem.
– Kit?
– A Késtél-gyereket.
– Nem is ismered Gerit.
– Nem is akarom. Te klassz lány vagy, Beka, ő pedig megállás nélkül szórakozik veled – mondta mélyen a szemembe nézve.
– Szerinted klassz vagyok? – mosolyodtam el, miközben a gép egy újabb sötét felhőrétegbe szállt bele, valamennyi utasában felrázva az elfogyasztott falatokat.
– Na jó, a klassz az túlzás, de eléggé rendben vagy – javította ki magát gyorsan, nomítva a bókon, mert az nem az ő stílusa.


– Na, szóval – kezdte. – Gerivel összevesztetek. Nagyrészt Nagy Márk miatt.
– Igen.
– Aki nem tetszik neked.
– A legkevésbé sem.
– Mert Bogyó tetszik? – kérdezte.
– Mi? Nem. Körte, te nem figyelsz rám. Nem érted?
– Nem teljesen.
– Argh! Milyen apa vagy te? – tettem szemrehányást.
– Leginkább semmilyen? – kérdezett vissza.
– Na jó. A lényeg, hogy én Gerit szeretem – mondtam mélyen a szemébe nézve.
– Ezt tudom.
– Nagy Márkot pedig nem.
– És Bogyót sem.
– Nem.
– Akkor miért mondtad neki?
– Nem érted? Mert Nagy Márkot akartam idegesíteni.
– Akit nem szeretsz.
– Akit nem szeretek. Na, látod, hogy érted – veregettem meg a vállát büszkén.


– Te jó ég – csavargatta Körte a szakállát. – Én azt hittem, zenészeket hozok el Londonba. Mi a fenét csináljak egy csapat hormonbajos kölyökkel?
– Passz – vontam meg a vállamat. – Kérsz egy Nagy Márk-kupont? Maradt egy nekem, szívesen odaadom.
– Nem tudom, felkészültem-e arra, hogy megtudjam, mi a fenét jelent az a Nagy Márk-kupon.


– Merre jár a fejed, te gyerek? – fürkészett a menedzserem, mint aki egészen jól ismer.
– Csak… – kezdtem sóhajtva. – Amikor legutóbb itt jártam, még a régi sulimmal, vagyis a sulimmal meg Gerivel, akkor csak álmodtam arról, hogy előadóként jövök újra – vettem érzelgősre a gurát.
– Értem, amit mondasz – bólintott Körte. – Amikor én legutóbb itt jártam, annyira berúgtam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem újra Budapestre – mesélte a saját verzióját a „legutóbbi London” témakörben.
– Csodálatos emlékeid lehetnek – meredtem rá pislogás nélkül.
– Bárcsak lennének!


– Bocs, hogy belerángattalak a dologba. Csak az agyamra megy Nagy Márk – ingattam a fejem szomorúan.
– És még mennyire fog – nézett Bogyó a felénk tartó Márkra, aki a mozgó járművön odalépett hozzánk, megragadta a kapaszkodót, és a szabad kezével felénk tartotta a telefonját.
– Nagyon fontos kérdés. Melyiket töltsem fel? Az „ablakon romantikusan kinézek” képet, vagy a „buszon nevetek, és ez igazán jól áll nekem” fotót?


– Milyen furcsa tapéta – tűnődtem.
– Az ott penész – közölte Evelin.


– Maga a menedzser? – pillantott Körtére.
– Igen.
– Értem. Betty. Ipszilonnal a végén. Tegeződjünk – nyújtotta a kezét, mire a menedzserem hanyagul megrázta, és bemutatkozott.
– Köszönöm. Körte. E-vel a végén.


– Kösz, Beka – suttogta a fülembe, amitől végigfutott a bizsergés a tarkómon, egyenesen le a gerincemig.
– Mit? – motyogtam értetlenül.
– Hogy mindig tudod, mikor és hogyan állíts le. Bárcsak ott lettél volna velem a döntő hetében! – szólt halkan.
Szorosan lehunytam a szemem, és összepréseltem a fogaimat.
– Most itt vagyok – mondtam.


– Hé! – nézett rám Evelin dühösen. – Nem hazudtam senkinek! – kérte ki magának. – Csak éppen nem cáfoltam bizonyos dolgokat.


A fenébe! A másodperc töredéke alatt végiggondoltam a hallottakat, és rájöttem, bármennyire is fáj, Evelinnek igaza van. Mindkettőnket bedarált a hazugság, talán adnom kellene neki egy esélyt, hogy elmondja, nála mi volt a trükk. A sajátomat jól ismerem.


– Evelin megkért, hogy legyek a menedzsere, segítsek lezárni a kapcsolatát Pível, adjak szabad kezet a második albumához, és engedjem, hogy saját maga legyen…
– Ez érdekesen hangzik.
– Nagyon. Nem tudod, mégis hogy jutott ilyesmi az eszébe?
– Fogalmam sincs – füllentettem, holott biztos voltam benne, hogy Evelin mindent elmondott Körtének.


– Elveszett a készüléked. Minden telefonszámod. Egy rakás képed. Az emlékeid. Meg nem jelent dalaid. Veszélyben volt az összes közösségi oldalad, amit a közönséged ismer. És a tokot sajnálod? – nézett rám értetlenül.
– Hát… Hullócsillagos volt – mondtam szomorúan, mire Márk nevetve átkarolt, és magához húzott.


– Mit mondjak? – tárta szét a karját. – Neked valamiért fontos ez a srác. Elfogadom. De lépek a sztoriból. Nem tudok megint második lenni, Beka. Nem akarok!
– Nem vagy második! – jelentettem ki határozottan, akármire is vonatkozott az állítása.
– Lehet. De első sem. Akkor meg mi értelme? – kérdezte mosolyogva.


– A te bajod baromira nem Geri.
– Hanem?
– Hanem Nagy Márk. De ez annyira egyértelmű…
– Márkkal nagyon bonyolult a helyzet. Barátok vagyunk. Jó barátok – sóhajtottam.
– Meg még egy kicsi – tette hozzá Evelin.


– Hé – szólt, mire ismét a kamerába néztem. – Nincs semmi baj. Megpróbáltuk, nem ment, megbeszéltük. Ez így teljesen rendben van.
– Örülök, hogy meg tudtuk beszélni – mondtam őszintén, és magam is meglepődtem azon, hogy mekkora kő esett le a szívemről. – Csak kár, hogy akkor beszéltük meg, amikor már késő volt.
– Hát… – tűnődött. – A mi sztorink már csak ilyen „késős”… – mondta, mire mindketten elnevettük magunkat. Mi mást tehettünk volna? Azt hiszem, Gerivel szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy mi az igazi gond.


– Azért dobtad ki a Késtél-gyereket, mert ma lemondtam rólad – mondta ki olyan pofátlan őszinteséggel, hogy kedvem lett volna megdobni a párnával.
– Vagy, mondjuk, neked ehhez semmi közöd nem volt – ingattam a fejem. – Azért döntöttünk Gerivel közösen úgy, hogy nem próbálkozunk tovább, mert nem megy. Ez nem rólad szólt, akármennyire is nehéz elhinned, hogy létezik ilyen – mondtam a lehető leghitelesebben.
– Hazudsz – nevetett.


– Márk – sóhajtottam, kissé belefáradva a beszélgetésbe. – Mit akarsz tőlem? De most komolyan. Nagyon jól tudod, hogy minden lányt megkaphatsz, miért én lettem a kattanásod? – kérdeztem értetlenül. – Mert én vagyok az egyetlen, aki nem dőlt be azonnal?
– Nem. Hanem, mert te vagy az egyetlen, aki mellett nem vagyok seggfej – mondta ki halkan, és az őszinte válasza megdöbbentett, mert egyáltalán nem erre számítottam.
– Ez nekem nem indok. Ez neked az.


Utálom, hogy Nagy Márk ennyire szerethető tud lenni. Teljesen kikészít ezzel.


– A többiekről annyit hallottam, nagyjából mindenkinek tudom a történetét. Csak rólad nem esett szó – támasztotta meg az állát Betty a kezén, és érdeklődő pillantással fürkészte a menedzsert. Érdeklődőt mondtam? Nos, inkább javítanám, amolyan „tudni akarok mindent, leginkább a magánéletedről” pillantásra.
(…) – Hé – bökött oldalba Bogyó. – Körte csajozik – súgta.


– Szia, Pí – köszönt. – Igen, igen, jól, köszönöm. Persze, tudom – bólogatott. – Kérlek, hogy mostantól mindent Körtével intézz – tette hozzá, és erősen gyanítottam, hogy ekkor félbeszakította a menedzserét.
– Evelin! – kiáltott rá Körte elkerekedett szemmel. – NE!


– Azt hiszitek, hogy ez így működik? Hogy elmentek forgatni, és a nagy egymásra találásban megegyeztek a hátam mögött? Hm? Ennyire hülyének néztek? Mi?! – üvöltött torkaszakadtából.


– Válogasd meg a szavaidat, Pí, mert pofán leszel verve! – hajolt Körte közelebb a telefonhoz, és nagyon úgy tűnt, hogy elveszítette a türelmét.


Ilyen az élet. Ha kapsz új barátokat, jár hozzá új ellenség is. Ez az egyik verzió. A másik pedig az, hogy ha kapsz új barátokat, szinte biztos, hogy elveszítesz pár régit.


– Na, menjünk vásárolni – javasolta, mire bólintottam, és kinyújtottam felé a kezem.
Felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig mosolyogva megvontam a vállam.
– Te vigyázol rám, emlékszel? – kérdeztem, Márk pedig megragadta a kezem, szorosan rákulcsolta az ujjait, és elindultunk a metró felé.


– Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem! Nem, nem, nem! Nekem haza kell mennem a reggeli géppel! – mondtam kiszáradt torokkal.
– De nem tudsz, most írták, hogy késve indulunk, sztrájk volt már akkor, amikor jöttünk – mondta Márk.
– Nem érted? – förmedtem rá. – Nekem otthon kell lennem Anti versenyén!
– Ó, a francba – jutott eszébe. – Basszus, a hegedűverseny. Figyelj, erről nem tehetsz, nem megy előbb gép.


– Nagyon sajnálom, nem tudom elégszer elismételni, hogy mennyire sajnálom! – könyörögtem könnyek közt.
– Én is! – fröcsögte. – És? És akkor mi van? Mindig, mindent előtérbe helyezek miattad, mert tudom, hogy fontos neked, amit csinálsz, és fontos, hogy támogassalak! Most nekem kellett volna a támogatás, most nekem lett volna fontos valami. Hol vagy te olyankor?
– Igazad van – sütöttem le a szemem. – Nem kellett volna eljönnöm.
– Nem, Beki – szólt halkan a telefonba. – Nekem nem kellett volna azt hinnem, hogy számíthatok rád.


A buszra szállva még egy pillanatra visszanéztem a Harrodsra, és bíztam benne, hogy ez az áruház örökre úgy marad meg az emlékeimben, mint a helyszín, ahol Nagy Márk és köztem először hangzott el hivatalosan is valami tervféle arra vonatkozóan, hogy esetleg ő meg én… Igen, a busz ablakából még elhittem ezt.
Egy órával később már az emléke sem volt sehol.


– Mostantól együtt vagyunk. Márk, Beki – szólt Evelin ünnepélyesen. – Elsőként nektek mutatkozunk be. Mi lennénk az Evelin és a Fogd be Aszád! – mondta ki, mi pedig Márkkal pislogás nélkül néztünk rájuk, és próbáltuk felfogni a hallottakat.


– Geri tizenhétszer hívott az elmúlt órában, anyádtól kapta meg a számomat, azt mondta, egész nap próbált elérni, fontos lehet, hívd vissza – nyújtotta felém a telefonját, mire görcsbe rándult a gyomrom.


– Beki, felhívott a Pop/rock szerkesztője.
– Hogy? – kérdeztem izgatottan, nagyon, nagyon rosszat 
sejtve.
– Látták a cikket rólunk az online sajtóban.
– És?
– És felajánlották, hogy megvágják a válogatómat a zsűri 
véleménye nélkül, és azonnal bejutok az élő adásba, ha… – itt megakadt egy pillanatra.
– Ha? – kérdeztem, szorosan lehunyva a szemem.
– Ha megerősítem, hogy tényleg a barátnőm vagy – mondta ki halkan, én pedig a körülöttem lévő nyüzsgést kiszűrve kizárólag Gerit hallottam. Senki mást. 
Kinyitottam a szemem, és az engem vizslató Márkra pillantottam, miközben kiszáradt torokkal suttogtam a telefonba:
– És mit mondtál?
– Mit mondhattam volna? Ez volt az egyetlen esélyem. Bent vagyok a műsorban, Beki!


Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. 🙂 Hamarosan hozom az Illúzió bejegyzést.

xxx Laura

L&L könyvesbolt Egyszer előrendeléshez KATT IDE

Libri Egyszer előrendelés

Bookline Egyszer előrendelés

Líra Egyszer előrendelés

Alexandra Egyszer előrendelés