Út az Egyszer megjelenéséig – Késtél

Az Egyszer megjelenése előtt (L&L könyvesbolt május 12., hivatalos megjelenés május 15.) egy bejegyzés-sorozattal készültem nektek, amiben felidézzük az eddigi kötetek legfontosabb pillanatait, és azt, ahogyan elértünk az Egyszerig, mielőtt végleg elköszönünk Nagy Márktól, és a többiektől.

késtél új bori

Késtél

hu.wikipedia.org/wiki/bexi_enekesno
Budai Rebeka, ismert nevén Bexi (17 éves), magyar énekesnő


Hát, ez vagyok én, a Wikipédia alapján. Impozáns, meg minden. Mondjuk, azért ennél sokkal összetettebb a sztori, de egy online enciklopédia szerkesztői nyilván elég gyakorlatiasak ahhoz, hogy kizárólag azt tüntessék fel, amihez megfelelő hivatkozást találnak, és szakmai értelemben megállja a helyét. Ha nekem kéne bemutatnom magam, akkor inkább azt mondanám: „Szia, Rebeka vagyok, vagy Beki, esetleg Bexi, egy szinte normális, majdnem tizenhét éves lány. Nincs bennem semmi különös, csak annyi, hogy elértem az álmomat. De ez még nem jelent semmit. Erre bárki képes, csak kellő kitartás, némi szerencse, sok küzdelem és elszántság kérdése. Jelenleg sokkal nagyobb munkában vagyok. Mert az, hogy elértem az álmom, csak egy dolog. Tizenöt perc hírnév mindenkinek jár. Nekem most az a dolgom, hogy meg is tartsam.”


A „teljes megőrülésem hete” fantázianevű eseménysorozatok előtti csütörtökön éppen magántanármentes napom volt, ezért azt tettem, amit mindenki más tenne hasonló helyzetben. Egész nap pizsamában lógtam otthon, és össze- vissza kajáltam mindent, amit csak találtam. Popsztár élet, te csodás.


– Na, szóval, kapaszkodj meg, mert borzasztóan sűrű napok elé nézel.
– Hogy érted ezt? – csillant fel a szemem.
– Szóval… – kezdte –, duettezni fogsz, most zsíroztam le.
– Duettezni? – ráncoltam a homlokomat. Nem énekeltem duettben azóta, hogy… Szóval Geri volt az utolsó, akivel együtt énekeltem, de ennek már nagyon sok ideje.
– Duettezni bizony.
– Miről van szó? – érdeklődött anyu.
– Most kapaszkodjatok. De nagyon – nézett körbe izgatottan Körte. – Sleisz, nem látom, hogy kapaszkodnál.
– Oké, kapaszkodom a vonómba, jó?
– Felőlem, csak csináld.
– Na? Mi ez az egész? – hajtottam le a laptopom fedelét.
– Pop/rock sztár leszek!
– He? – kérdeztem, de úgy tűnt, hogy csak én nem vettem a lapot, mert Lili, anyu és Anti sikongatni kezdett. Utóbbitól ez elég furcsa is volt, úgyhogy kérdőn néztem rá.
– Na, mit szólsz? Mindjárt kiugrom az ablakon, annyira örülök! – lelkesedett Körte.
– Hát azt azért inkább ne – javasoltam.
– Mi van veled, miért nem örülsz?
– Ez a tehetségkutató műsor?
– Az hát! – örült tovább, miközben még a többiek sem nyugodtak le.
– Nem is tudom… – gondolkodtam el.
– Megvesztél, gyerek? – förmedt rám Körte. – Hetek óta ezt intézem. Csattanjál már ki az örömtől!
– Örülök, persze, nagyon.
– Figyeljél már. A döntő előtti show. Garantált kétmillió néző. Kétmillió! Duett az egyik versenyzővel.
– Oké, oké, szuper. Csak… nem tudom. Ez a mainstream vonal nekem nagyon idegen… Nem igazán az én terepem.
– Gyerek, hidd el, hogy nekem is derogál, de leszarom, ez kétmillió néző!
– Rendben, jó. Örülök. Tényleg – bólogattam, miközben kezdtem felfogni, hogy miről is van szó. A többiek teljes extázisban, egymást átkarolva ugráltak körbe.
– Na azért – vigyorgott Körte. – Reggeli tévéadások, exkluzívok a próbákról, közös interjúk, élő adás szombat este… Nagyot robbantunk. Az új albumodnak elképesztően nagy promó.
– Hű – kerekedett el a szemem.
– Amúgy, kivel fog duettezni? – kérdezte Anti, akinek elsőként jutott eszébe ez az apró részlet.
– Nagy Márkkal – felelte Körte.
Ekkor több dolog is történt egyszerre. Lili sikoltozni kezdett, Anti a vonójával csapkodta a combját örömében, a gyrosos rátenyerelt a csengőnkre, mert megérkezett a kajával, anyu tapsolva ment ajtót nyitni, én meg rezzenéstelen arccal néztem Körtére.
– Hogy kivel?


Na, most akkor utánanézek ennek a Nagy Márknak.


A refrén előtti résznél jártam, éppen a „But I’ll admit that I was glad it was over”-sort fejeztem be, és mély levegőt véve a nem egyszerű refrénre készültem, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy „indulhat a fal”, és a következő pillanatban a hátam mögött kinyílt a fényfal. Megperdültem a tengelyem körül, és a nyíló ajtóra néztem, ami mögött állt valaki, a belépésre várva. Mikrofonnal a kezében. – „But you didn’t have to cut me o ” – énekelte Nagy Márk, és felém sétált a színpad elejéhez.


– Ez nem volt túl sportszerű – dünnyögte meghajlás közben.
– Nem én tehetek róla, hogy kifulladtál – mondtam mosolyogva.
– Na, kölykök, látom megismerkedtetek egymással – ugrott fel a színpadra Körte.
– Hajjaj – bólintottam, még mindig fogkrémreklámvigyorral az arcomon.
– Egy álmom vált valóra – felelte Márk. – Ja, nem, mégsem – tette hozzá, mire összehúzott szemöldökkel fordultam felé, és unottan meredtem rá.
– Na, jó barátok lesztek, ez nagyszerű hír – bólogatott Körte.


– Ó – kerekedett el a szemem. – Ne rakj már rám ekkora felelősséget. A tőlem telhető legmagasabb szinten felkészülök az előadásra, de pont nem érdekel, hogy kiesel-e. Amúgy pedig, hetek óta itt ugrálsz szombat esténként, majd a Márkerek továbbjuttatnak.
– Aha. Egyébként, odaért már hozzád, aki késett? – vigyorgott, a zenei karrierem indulására utalva. Ez övön aluli volt.
– Mondanám, hogy gratulálok az eddigi eredményeidhez, de sajnos egy részt sem láttam. Tudod, szombat esténként fellépésem van – fontam össze a karom magam előtt.
– Kölykök, befejezni – lépett hozzánk Körte. – Mosolyogni, mindketten! – förmedt ránk, mivel kissé kiestünk a szerepünkből. Azonnal széles vigyorra húztuk a szánkat, és a jövés-menést figyelve sziszegtünk.
– Duettpartner-cserét kérek – préselte ki a mosolya mögül Márk.
– Én is – bólogattam hatalmas mosollyal a fejemen.


– Nem vagy humoros – dünnyögtem.
– Dehogynem – vigyorgott rám.
Hát, így történt, hogy megismerkedtem Nagy Márkkal, a szombati előadás előtti hétfőn. Mindkettőnknek hatalmas élmény volt.


Most pedig besétált egy kedd délelőttön gitárhúrt venni. Geri. De pokolira hiányzik néha! Nem néztem rá, mert nem tudtam, hogy állunk egymással, azt sem tudtam, szóba állna-e velem, és nem akartam hülyén kijönni ebből a szituációból, úgyhogy a zongora billentyűit bámultam, mintha nem láttam volna őket elégszer.


– Itt vagy? – kérdezte Anti a telefonban, mire összerezzentem.
– Itt, persze. Te, figyelj csak… ha egyszer… valamikor…a jövőben… Szóval, szerinted, ha Gerivel kibékülnénk, de csak baráti szinten, az milyen lenne? – érdeklődtem.
– Na, ez most hogy jött? – Hallottam a hangjában az őszinte megdöbbenést.
– Nem tudom. Csak eszembe jutott – motyogtam.
– Nem hiszek benne.
– Miért nem?
– Emlékezz vissza, miért vesztetek össze. Szemét volt.


– Jól vagy? – kérdeztem.
– Kiköptem a vizet egy élő műsorban. Szerinted? – pillantott rám mérgesen a tükörből.
– Oké, mondjuk nemcsak úgy kiköpted, hanem egyenesen rám! – javítottam ki a sztoriját. – Van fogalmad róla, hogy milyen mémek lesznek ebből? – ráztam meg a fejem.
– Hogy lehetsz ilyen önző? Majdnem megfulladtam! – háborodott fel.
– Én vagyok önző? – dobbantottam egyet mérgesen. – Ott hagytál élőben…
– Mert köhögnöm kellett! – vágta rá. – Fáj itt – mutatott a mellkasára szerencsétlen fejet vágva. Persze hogy megenyhültem. Ki tud kiabálni egy olyan taggal, aki elesettebbül néz ki, mint egy kivert kutya?
– Dokihoz kéne menned – tanácsoltam.
– Eljössz velem? – kérdezte a mosdó fényében még sápadtabbnak tűnő arccal.
– Hát… – gondolkodtam. – Szeretnéd, hogy menjek?
– Jó lenne – ismerte be.
– Oké, akkor megyek – sóhajtottam fel.


– Francba – ingatta a fejét Körte. – Ne menj haza, mert megszívod.
– Jó, de akkor hova menjek? A műsorba nem lehet, haza nem lehet… – túrt a hajába csalódottan, és segítségkérőn nézett Körtére.
– Figyelj, hozzám elvileg jöhetnél, de én késő estig nem vagyok otthon, és az FBA jelenleg nálam pecózik – tűnődött.
– Mi az az FBA? – ráncolta a homlokát Márk.
– Fogd be Aszád –válaszoltam.
– És az mi?
– Egy együttes. Feltörekvő – vázoltam a sztorit.
– Ismerhetem őket?
– Hát, van egy számuk, ami egy fejetlen próbababáról szól – magyaráztam. – De nem volt valami átütő siker…
– Miért laknak nálad? – csodálkozott Márk.
– A gyerek mellett – mutatott rám Körte – még őket is menedzselem.


– Akkor sem költözhet be hozzánk… az fura lenne!
– Tudod, mit? Megkérdezem anyádat, ha ő nemet mond, akkor jön hozzám – emelte a füléhez a telefont Körte. Harminchét másodperc múlva vigyorogva nézett ránk. – Megágyaz a kanapén, és azt kérdezi, hogy mit szeretnél ma este vacsorázni – szólt Márkhoz.
– Na ne máár! Vacsorát is kap? Miért?
– Mert anyukád szeret engem – mosolygott rám Márk, a körülményekhez képest vidáman.
– Hah! Csak hiszed! Tudod, milyen kényelmetlen a kanapénk?
– Gyerek – szólalt meg Körte. – A kanapén te alszol, Márk meg a szobádban.
– Hogy mi van? – kerekedett el a szemem.
– Bocs, de anyád Márker. Azt mondta, hogy nyugodt körülmények között kell pihennie.
– Nem adom a szobámat! – háborodtam fel.
Dehogynem adtam, muszáj volt. Hülye Nagy Márk és a hülye vírusos izéje! Bah!


– Talán nem mindig tehetünk arról, ha késünk – ironizáltam saját magamon, csalódottan nevetgélve.
Geri mosolyogva megrázta a fejét, és megsimította a karomat.
– Te nem késtél. Nem jöttél el. Az egy másik dal lenne – szólt, és lassan sétálva elindult, el sem köszönve.


– Ki volt a srác? – kérdezte egy hang mögülem hirtelen,mire riadtan megpördültem. Márk a postaládáknál ácsorgott. Úgy tűnt, nem ment fel nélkülem, bevárt.
– Egy… egy régi ismerős – legyintettem.
– Barát?
– Olyasmi volt, régen – magyaráztam, megpróbálva azt a látszatot kelteni, hogy semmiségről beszélünk.


– Ja. Erős szövegek. Mind arról a Késtél-gyerekről szól, ugye?
– Mi? Dehogy! – tagadtam le. – Nem szól róla semmi.
– Jó, nyugi, csak azt hittem.
– Miért szólna róla?
– Mert… dühös, szomorú és csalódott szövegek?
– Mint minden szerelmes dal? – nevettem fel.
– Amit mindig inspirál valaki… Mint például a Késtél-gyerek – okoskodott.
– Ez nevetséges. A dalaim egy lányról szólnak, akit elhagyott a srác, akit szeret.
– A Késtél-gyerek – idegesített tovább.
– Márk, ezek a dalok nem Geriről szólnak! – förmedtem rá.
– Aha, szóval neve is van. Késtél Geri.
– Te hülye vagy – temettem a tenyerembe az arcomat.


– Márk, gáz az a fotó, ne töltsd fel – ingattam a fejem.
– Oké, próba – állt fel, és a húgomhoz lépett. – Lili, őszinte reakciót kérek a fotóról – mutatta felé hirtelen a telefonomat. A húgom ránézett a fotóra, és rémült arccal ingatta a fejét.
– Szegény! – szólt őszintén.
– Na látod – fordult felém Márk mosolyogva. – Nekem most pont ez kell. Több ezer sóhaj.


– Nem akarsz idefeküdni mellém? – villantotta rám a mosolyát, egy apró kacsintással kísérve.
– Te hülye vagy! – közöltem vele.
– Ezek szerint nem mindig jön be a „márkcsintás” – nevette el magát Anti.
– Várj még vele, tudat alatt imád engem – pillantott felém Márk, Anti pedig egyre jobban nevetett.
– Mi lenne, ha úgy beszélnétek rólam, hogy mondjuk én nem hallom? – szóltam közbe. – Vagy ha például egyáltalán nem beszélnétek rólam?


– Hé, és mi van a Késtél-gyerekkel? – jutott hirtelen Márk eszébe, nekem pedig a gyomrom egy apró kővé zsugorodott össze.
– A kivel? – kérdezte mindenki szinte egyszerre.
– Semmi, nem fontos, Márk hülye – zártam rövidre.
– Nem, nem! Az a tag látott minket, Beka még beszélt is vele. Biztos ő posztolt ki valamit erről… – erősködött Márk, és egyáltalán nem hatotta meg a „mindjárt megöllek” pillantásom.
– Gyerek, kiről beszél? – hallatszott Körte hangja a telefonból.
– De most komolyan, miről van szó? – nézett értetlenül Anti.
– Semmi, Márk nem érti az egészet, semmiről nincs szó, nem történt semmi, nincs köze ehhez a dologhoz – hebegtem egyre kétségbeesettebben.
– De kivel találkoztál? – érdeklődött anyu.
– Késtél-Gerivel! – felelte Márk helyettem.
És ekkor elszabadult a pokol.


– Elképzelted már, hogy megnyered? – néztem mélyen a szemébe.
– Viccelsz? Mindennap, minden órában. Azt is tudom, hogy fogok örülni – közölte.
– Hogy? – kérdeztem.
– Így, figyelj – mutatott magára, majd lehajtott fejjel elkomorodott. A következő pillanatban meglepetten felnézett, fél kezével megdörzsölte a szemét, mintha csak maga sem hinné el, aztán mosolyogva ökölbe szorította a kezét, és feltartotta, jelen esetben a plafon felé.
– Ez elég béna – mondtam.
– Várj, még nincs vége – szólt a mozdulatsor közben, aztán felém fordulva a szemembe nézett, és mosolyogva kacsintott.
– Ezt a kamerába, gondolom – dünnyögtem.
– Naná – bólogatott.
– És… azt is lejátszottad, hogy mi van, ha esetleg… – akadtam meg, de Márk nem értette, hogy mit akarok mondani. – Szóval, ha úgy alakulna… – próbálkoztam tovább, de még mindig semmi. Márk várta, hogy befejezzem a mondatot. – Ha nem te nyered? – nyögtem ki végül.
– Olyan nincs.


– Kémia? – meredtem rá.
– Ja. Köztünk van.
– Nem, Márk, köztünk nincs. Eljátsszuk, hogy van, mert olyan a dalunk – rángattam vissza a valóságba.
– Honnan tudom, hogy mikor színészkedsz, és mikor nem? – vonta fel a szemöldökét.
– Bízz az ösztöneidben. Most nem színészkedem – meredtem rá unottan.
– Majd meglátjuk… – kezdte, de közbeszóltam.


– Tudod, mit, Beka?
– Na? – néztem rá érdeklődve.
– Ha megnyertem a jövő héten a műsort…
– Igen?
– Elviszlek egy körre az új kocsimmal.
– Ez igazán kedves tőled.
– Semmiség. Felírlak a várólistára.


– Márk, a műsor után sok minden nem lesz, amit megszoktál. Ébredj fel. Ez a valóság – mutattam körbe.


– Mi lesz ezzel a sráccal? – néztem vissza a folyosón.
– Hogy érted? – kérdezte Körte.
– Mi lesz vele a műsor után?
– Hát, ha megnyeri, akkor szép pénzt kap, meg kocsit, lesz egy klipje, és bedarálódik.
– Eltűnik?
– Hogyne – bólintott.
(…) – Kár érte.
– Bírod, mi? – mosolygott rám.
– Nem tudom, van benne valami irritáló, amiért figyel rá az ember – próbáltam megfogalmazni az érzéseimet. – Tudod, olyasmi, hogy vagy utálod, vagy kedveled, ez állandóan változik, de egyszerűen nem lehet közömbös iránta az ember.


– A végén pedig Márk megragadja a kezed, és felránt a zongorától. Csók, és elsötétül a színpad.
– Hogy mi? – kérdeztem kissé hangosabban a kelleténél, mert minden technikus és Körtéék is felénk fordultak.
– Itt van. Nem olvastad? – tartotta elém a koreográ át, amit kikaptam a kezéből.
– KÖRTE! – sikoltottam kétségbeesve.


– Szombatra meggyógyulok – suttogta, én pedig hirtelen megborzongtam a közelségétől.
– Azt jól teszed, mert pocsék a hangod – feleltem halkan.
– Nyugi, az adásban leénekellek. Ja, és meg is csókollak – tette hozzá, én pedig a sötétben a szememet forgatva elmosolyodtam.


– Márk, miért? Miért van az, hogy veled csak rólad lehet beszélni? És ha nem te vagy a téma, akkor te leszel? – meredtem rá elképedve.
– Beka – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Mindketten tudjuk, hogy az esetek többségében ugyanazon gondolkodunk.
– Mégpedig? – grimaszoltam, előre félve a választól.
– Rajtam.
– Te hülye vagy – röhögtem fel olyan hangosan, hogy visszhangzott a hangomtól a mélygarázs.


– Fogadjunk, hogy egész este rám fogsz gondolni – nézett a szemembe idegesítő magabiztossággal.


Valamiért izgatottan vettem ki a zsebemből a mobilt, és furcsán liftezett a gyomrom, amíg a kijelzőre nem néztem. Anti üzent. Soha nem voltam még csalódottabb, amiért ő írt nekem. És ami a legdurvább, nem akartam elhinni, hogy mástól vártam azt az átkozott SMS-t.
– Ki írt? – kérdezte Körte.
– Anti – feleltem, és bármennyire is akartam leplezni, a hangomból üvöltött a szomorúság.


– Milyen a Márk gyerek?
– Mint a közönsége. Ők Márkot szeretik, Márk pedig önmagát. Így teljes az egyetértés köztük – forgattam a szemem unottan.


– Beszéltél vele? – sápadt el Körte.
– Dehogy. Nem tudja a számomat. Én pedig nem kerestem – feleltem őszintén.
– Akkor jó. Nem akarom a közeledben látni.
– Mindenkinek jár még egy esély. Geri nem rossz ember – próbálkoztam.
– Gyerek vagy még, semmit sem tudsz az emberekről.


– Szomorú vagyok. Kell a csoki – magyaráztam teli szájjal.


Nagy Márk eléggé haragudhatott, mert nagyjából a huszadik csörgésre vette fel, már azt hittem, hogy szétkapcsol.
– Elfelejtettél még bunkóbb lenni, és most visszahívsz, hogy pótold? – kérdezte sértetten.
– Márk, ne színlelj már. Tudjuk, hogy mi van. Holnap végeztünk egymással.
– Ha így gondolod…
– Nem így gondolom, hanem így van. Te is nagyon jól tudod!
– Ezért hívtál? Ma már egyszer elrontottad a reggelemet. Most megint el akarod?
– Argh – forgattam a szemem. Ez az ember maga a színjáték. – Elnézést.
– Hogyan?
– Nagyon sajnálom!


– Utállak.
– Nem is.
– De igen.
– Mondom, hogy nem. Látom, ahogy rám nézel.
– Nem is nézek rád.
– Ma megcsókollak.


Ó, értem. És hová szól a nyereményút?
– Londonba, két személyre.
(…) – Kivel mész? Ezt is listázod?
– Téged elvinnélek – kacsintott rám félmosolyra húzva a száját.
A szemét! Pontosan tudja, hogy mit mondjon egy lánynak, hogy az behülyüljön.


– Nyugodj meg, a barátod meggyógyul – mosolygott rám az orvos.
– Nem a barátom – vágtam rá.
– Akkor a…
– Duettpartnerem – magyaráztam meg a Márkkal való kapcsolatomat hivatalosan.
– A torkom? – érdeklődött Márk.
– Holnapra sokkal jobb lesz.
– Rendben – biccentett. – Megcsókolhatom? – mutatott rám hirtelen, amitől zavarba jöttem, és azonnal lángolni kezdett a fejem.
– A nem a barátnődet? – kérdezte az orvos.
– Igen.
– Nos – pislogott a doki. – Ha hagyja.


– Meddig játszod, hogy hidegen hagylak?


A taxis hátrafordult, és azonnal felismert minket.
– Nagy Márk! – köszöntötte örömmel.
– Taxisofőr? – köszönt vissza kissé bizonytalanul Márk.
– Neked drukkolok a műsorban!
– Uram, önnek remek ízlése van – vigyorgott rá magabiztosan Márk.


– Borzasztó ember vagy – pillantottam rá rosszallóan.
– Tudom, hogy szeretsz – kacsintott rám.
– Tudod, hogy utállak – közöltem vele, ő meg lazán kiröhögött, mint aki maga sem hiszi el, amit hall, és mint mindig, azonnal lepergett róla a sértés. Sőt. Fel sem vette.


– Berugdoslak abba a döntőbe, most már teljesen mindegy, milyen áron – legyintettem.


– Mondd ki. Szeretsz.
– Márk. Unlak – léptem el tőle, ő pedig utánam sietett.


Három perc. Ennyit lát a néző a produkcióból. Sem az előzményét nem ismeri, sem pedig azt nem tudja, hogy utána mi lesz. Csupán három perc, ami akárhogy elsülhet.


Most például elment a táncosokkal, ünnepeltetni magát. De ez engem nem érdekel. Semmi közünk egymáshoz. Amúgy meg, holnap vége a közös munkánknak. Elválnak az útjaink, talán a döntő hetében itt-ott feltűnök vele, ha a műsor producere megkér rá, de azt hiszem, nélkülem is boldogulni fog.


– Mert az égvilágon semmi közöm Márkhoz – feleltem higgadtan.


– Miért nem készültél el? – értetlenkedett.
– Mert tudtam, hogy itt vársz.
– Elvoltam. Az üvegben néztem a hajamat – mutatott a kapu melletti ablaküvegre, amit megvilágított a gyér utcai fény.
– Sokkal jobb volt, amikor ezt még nem tudtam – reagáltam le a tényt, miszerint önmagát nézegette várakozás közben. – És most?
– Ismersz valami helyet errefelé? – nézett körbe a körúton. – Kemál büféje éjjel-nappal nyitva van.
– Akkor együnk egy gyrost – javasolta.


– Tényleg tudsz Debussyt játszani?
– Ühüm – bólogattam mosolyogva.
– Majd megmutatod?
– Tényleg érdekel? – lepődtem meg.
– Persze! Én nem játszom hangszeren. Nekem csak jó a hangom, meg pokolian jól nézek ki – felelte.
– Ez most hogy jött ide? – néztem rá rezzenéstelen arccal.
– Sehogy, de valami erényemet nekem is fel kellett mutatnom, ha már te ilyen Debussyvel dobálózol.


– Nem fárasztó? – kérdeztem sóhajtva.
– Mi?
– Ennyit foglalkozni magaddal.
– Nem, már megszoktam. Néha lepihenek, de aztán újra tudok magamra koncentrálni – vigyorgott.
– Borzalmas ember vagy – néztem rá elfojtott mosollyal, mert akármennyire is felháborító a viselkedése és a mondandója, egyszerűen olyan pofátlanul aranyosan adja elő, hogy nem lehet nem szórakozni rajta. A szemét, ezt nagyon tudja.


Életem leghosszabb és legvitatottabb hetének szombat reggelén a konyhapultnál ültem, és ásítozva kavargattam a tejeskávémat, miközben minden a feje tetejére állt körülöttem.


– Figyelem, emberek! Mindenki kussoljon egy kicsit! – üvöltötte el magát Körte.


– Senki állandó? – érdeklődtem.
– Hogy érted?
– Hát úgy, hogy valaki, aki minden adáson itt van veled… – puhatolóztam.
– Olyan nincs. Rita volt az egyetlen – emlékezett meghatottan.
– Móni volt a neve – javítottam ki a szememet forgatva, mert még mindig nem sikerült megjegyeznie a lány nevét, akivel állítólag olyan drámai kapcsolata volt.
– Akkor Móni – legyintett.


A műsor munkatársai és a közönség is megtapsolt minket, miközben a koromsötét színpadon álltunk, vadul emelkedő és süllyedő mellkassal, elég közel egymáshoz ahhoz, hogy érezzük a másik izgalmát. Végeztünk a főpróbával. Egy óra múlva pedig összeomlott az életem.


– Na, akkor szépen sorban. Mit keres itt Geri? Gyerek, te hívtad meg? – nézett rám Körte.
– Nem – tagadtam.
– Hogy kerül rá kísérő karszalag? – forgatta a szemét.
– Úgy, hogy szerzett egyet. Mit tudom én! Inkább nézd meg ezt – szorongattam Márk mobilját.
– Ezt honnan tudod? – kapta ki a kezemből, és tüzetesen átnézte az oldalt.
– Márk mutatta. Miről van szó? Mi ez az egész? Teljesen olyan a profilja, mint az enyém. Ez valami átverős műsor? Körte? Hm? – néztem rá könyörgőn, mire elhúzta a száját, és idegesen beletúrt a hajába.


–  Mi történik velem? – motyogtam kétségbeesetten.
– Ki fogok esni – suttogta Márk mellettem.
– Mi van? – kaptam felé a fejemet riadtan.
– Ma ki fogok esni! Érzem! – kezdett hisztizni.
– Márk, megvesztél?


– Most erre mit mondjak? – sóhajtottam. – A saját lemezkiadóm kezdett klónozni.
– Engem meg a saját műsorom fog – közölte.
– Tudunk ellene tenni? – tártam szét a karomat.
– Nem – rázta meg a fejét.
– Hát akkor? Csináljuk, ameddig tudjuk. És úgy, ahogy akarjuk.


– Beka, most sem vagyok egyedül, mégis egyedül vagyok.


– Néha nagyon utállak – húztam össze a szemöldököm.
– Nem is – vigyorodott el, és széttárta a karját.
– Most öleljelek meg? – kérdeztem elképedve.
– Aha – bólintott. – Ha kimegyünk innen, kezdődik az őrület.
– Nem ölellek meg, mert nem érdemled meg!
– Tudom, hogy meg akarsz ölelni. Te is tudod – vigyorgott.
– Ez nem igaz! – hajoltam hozzá, és esetlenül átkaroltam a vállát.
– Sok sikert – suttogta a fülembe.
– Neked is – hunytam le a szemem, és szorosan átölelve Márkot, megpróbáltam erőt meríteni a következő órákra. Szükségem volt rá.


– Körte – állt meg előtte Márk. – Leszel a… menedzserem a műsor után?


– Hogy lehetsz ennyire bunkó? Végignézted? – ütlegeltem, Márk pedig egyre jobban röhögött, miközben a karját feltartva védeni próbálta a fejét.
– Nem láttam semmit – vihogta. – Nem láttam, hogy fekete melltartó van rajtad…
– Márk, hogy lehetsz ennyire gyerekes? – sóztam egyet a vállára. Az ütés csattanó hangja visszhangzott a kis öltözőben.
– Most mit csináltam volna? Kérted, hogy forduljak el. Elfordultam! – érvelt, megállás nélkül nevetve.
– Szólhattál volna, hogy ott egy tükör – magyaráztam vörös fejjel.
– És abban nekem mi lett volna a jó?
– Nevetséges vagy – mondtam, és kimentem az ajtón, hogy átsiessek a sminkbe.
– Hé, nem láttam mindent. Nincs kedved még egyszer átöltözni, csak lassabban? – dugta ki az ajtón a fejét. Fiúk. Mind annyira hülye.


– Szia – mosolygott rám Geri, amitől szokás szerint összeugrott a gyomrom, és kissé megremegett a térdem.
– Szia – köszöntem vissza.


– Köszöntjük a nézőket, ez itt a Pop/rock sztár leszek! negyedik évadának hetedik elődöntője, a duettest!


– Mi az?
– Ezután ti jöttök.
– Tudom – bólintottam.


Három perc a produkciónk. Három perc a karrieremben. Három percbe sűrítve minden, ami a héten történt. Márk jövője. Három percen múlott.


A zongora mögött ültem, háttal a közönségnek, a szüleimnek, barátaimnak, ismerősöknek. Háttal Gerinek. Háttal a kameráknak. Háttal Márknak. Mindenkinek háttal voltam, és vártam, hogy jelzést kapjak a fülesembe.


Ekkor Márk felé nyújtottam az M betűs medálos kezemet, ő felrántott a zongorától, és szorosan maga elé állított, fél kezével átfogva a derekamat. A zárásunk következett. A szemébe nézve hezitáltam egy pillanatra, miközben a közönség tombolt, tekintve, hogy éneklés szempontjából véget ért a produkciónk. Vagyis ők azt hitték. Nekünk viszont még volt egy show-elemünk. Márk kérdőn nézett rám, nem tudta, most mi legyen, mivel én totál lemerevedtem, közben pedig a fülesemben a vezérlőből megállás nélkül azt kiabálták, hogy „rajta, gyerünk már!” Kétmillió néző. Új album. Élő műsor. A fenébe is! Legyen. – Na, mire vársz? – kérdeztem halkan, fél szemöldökömet felvonva, mire Márk egy „rajtam ne múljon” biccentéssel megszorította a derekamat, és magához rántva megcsókolt.


A sötétben tapogatózva megtámasztottam Márk mellkasát, és miközben a közönség sikongatott, nagy nehezen eltoltam magamtól. Jó, azért nem annyira gyorsan, sőt még egy csók közbeni mosoly, majd újabb csók is belefért, mire végre sikerült leszállnia rólam. Vagy nekem róla. Vagy nekünk egymásról. A sötétben megpróbáltam észhez térni, mert kissé beleszédültem ebbe az egészbe, és csak remélni mertem, hogy az adrenalin miatt.


– Szép munka volt, Márk – nyújtotta a kezét.
– Kösz – fogott vele kezet Márk.
– És az éneklés sem volt rossz – tette hozzá Körte, mire mindkettőjükből kitört a röhögés.


Óvatosan a közönség soraira lestem, de nem kaptam segítséget, mindenki, aki velem volt, értetlenül széttárta a karját, és riadtan várakozott, általában még mobillal a kezükben, amiről egész este szavaztak. Ki lesz a másik döntős? Hogy történhetett ez meg? De most tényleg, ebből mi lesz?
– A döntőbe jutott tehát, és ezzel esélye van az idei Pop/ rock sztár végső összecsapásában Varga Tamás ellenfeleként a jövő heti náléban megnyerni a műsort, a lemezszerződést, utazást, autót és havi egymillió forintot… – kiáltotta a műsorvezető, Márk pedig görcsösen rászorított a kezemre.
Viszonoztam a szorítást, elfehéredett ujjakkal fogtuk egymás kezét a színpadon, amikor is a műsorvezető a szájához emelte a mikrofont, én pedig magamban Márk nevét ismételgetve, visszatartott lélegzettel lehunytam a szemem.


Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. Hamarosan hozom a Hullócsillag bejegyzést. 🙂

xxx Laura

Egyszer előrendeléshez KATT IDE