Útvesztő dedikálás

Those were the best days of my life*

Három nap, 21 óra dedikálás, átlagosan 41 fok, pillanatok alatt felmelegedő ásványvíz és kóla, forró szél, a végsőkig kitartó SzJG Team, több ezer türelmes olvasó, és én. Útvesztő dedikálás.

alt

Mindenekelőtt egy gyors köszönetnyilvánítás, és bár lehet, hogy többen átugorják ezt a pár sort (mert nyilván nem annyira izgi), nekem mégis ez az első gondolatom az elmúlt három nap után. Tehát köszönöm azoknak, akiket itt most nem neveznék meg, mert pontosan tudják, hogy róluk van szó, és nem szeretnek szerepelni. Köszönöm NEKIK a szervezést, hogy a délelőttök kis zsúfoltsága után már fel sem tűnt a tömeg, hogy ilyen fantasztikus helyszínen dedikálhattam, hogy erőn felül gondoskodtak mindenről, és rólam is. A többit már elmondtam, így egyszerűen csak KÖSZÖNÖM. ♥

Tíztől ötig publikus volt minden, az elmúlt három nap azonban nem 21 órából állt, így megosztanám azt, ahogyan én éltem meg az Útvesztő megjelenését. Érdekes, a három napból a legintenzívebb emlékem a kapunyitás előtti pillanat, amikor tudtuk, hogy kint mekkora a tömeg (a rendezvény hivatalosan 10:00-kor kezdődött, így nem nyithattuk előbb), és mindenki az óráját nézte, néha felszólalva, hogy még 15 perc… Még 10. Valakinél még 12. Másnál már csak 7. Igen, az órákat nem egyeztettük előre, mindenkinél mást mutatott, de nagyjából tudtuk, hogy „mindjárt” kezdődik. A csapatgyűlés mindig vicces, de egyben megható pillanat is, az arcokon körbenézve vegyesek az érzelmek, van, aki idegesen nevet, leplezve a pánikot, van, aki teljesen nyugodt, és fel van készülve, és olyan is akad, mint például én, aki leblokkol, és csak pislog. Oké, a saját védelmemben hozzátenném, hogy író vagyok, a fiktív szituációkat könnyen lereagálom, amikor azonban élesben megy a dolog, akkor egy picit megrettenek. 9:59-kor aztán mindenki, aki a standnál pihent, felállt, tudva, hogy legközelebb délután ötkor fog leülni, bekapcsolták a zenét, és felcsendült (akkor először, de közel sem utoljára) a Basket Case. Az én dedikálós asztalom messzebb volt, így átsiettem a helyemre, a zene már üvöltött, a kapu éppen nyílt, és egy utolsó pillantást vethettem az üres területre, a következő másodpercben pedig futni kezdtek az olvasók, akik órák óta vártak a nyitásra, hogy elsőként juthassanak hozzá a kötethez.

alt

Innentől kezdve én írtam. De tényleg. Az első kétszáz példányt beszámozva dedikáltam, ez megtörtént úgy negyvenhét perc alatt, és ekkor volt még hátra 20 teljes óra a rendezvényből. Itt hozzátenném, hogy a karomon lévő szalag, csuklóvédő, tapasz stb. nem divatból (?) volt rajtam, hanem az ilyen jellegű megterhelésre kaptam, megelőzés gyanánt. Amúgy sok mindent nem előztem meg vele, de köztudottan ínhüvelygyulladás rajongó vagyok. \o/ Tudva, hogy az olvasóim mennyit várakoztak, ráadásul elképesztően meleg volt, igyekeztem gyors lenni, nem volt stopperem, de szerintem mindenki meg volt elégedve a tempómmal. 🙂 A dokim pedig remélem nem olvassa ezt a bejegyzést… (Az aláírásom viszont nem a gyorsaságtól ilyen meglepően csúnya, én lassan is így írom le a nevem.) Délután ötkor, amikor kikapcsolták a zenét, és bezárult a kapu, ugyanúgy magunk maradtunk, mint reggel. Akik egész nap álltak, lerogytak, mások nagy szakértelemmel nézegették a kezemet, ami nagyjából úgy nézett ki, mint Madonna karja a paparazzi fotókon (és ezt most sajnos nem bókként éltem meg). Végül mindenki elindult haza, egy „reggel találkozunk!” köszönéssel.

A második napot röviden úgy jellemezném, hogy „a nap, amikor beragadt a CD, de senkinek nem volt annyi ideje, hogy szóljon érte”. Így összesen négy órán keresztül hallgattuk ugyanazt az öt számot, mire valaki elintézte, hogy átugorjon a következőre. Az, hogyWonderwall-mérgezést kaptunk, az egy dolog, de biztos, hogy egy ideig mindenki a WMYB számmal fog álmodni. Az is, aki nem akar. 😀 Én dedikálás közben néha összeráncoltam a szemöldököm, hogy „ez a dal nem most volt?”, de betudtam annyival, hogy hőgutát kaptam, és csak később mondták el, hogy valóban probléma volt a zenével. Egyébként ez a nap szinte ugyanúgy telt, mint az első, így utólag különbséget sem nagyon tudok tenni, talán annyi volt a változás, hogy a párás levegőtől megvadult a hajam, és négy körül már úgy néztem ki, mint egy őrült. De lehet, hogy négy előtt is, ezt nem tudom pontosan.

És a harmadik nap. Kezdés előtt a szokásos csapatgyűlés volt, igazából a fél társaság lerobbanva üldögélt, és már tíz óra előtt kapkodta a levegőt, olyan forróság volt. Vártuk a kezdést, ami egy-két perccel hamarabb megtörtént, ugyanis amikor M. elkiáltotta magát, hogy „mindenki álljon fel, belökték az őrt”, akkor egy pillanat alatt elrendeződtünk, és kezdődhetett is a vége. (Egyébként ezt a mondatot délután fogtuk fel, akkor tört ki mindenkiből a nevetés.) Miután megszólalt a Basket Case, elkezdődött az utolsó és egyben legmelegebb nap, én pedig írtam tovább. Ötig.

alt

Mint mindig, legtöbbször most is a könyvem első oldalát láttam három napon át, azt az üres fehér felületet, ahol aláírtam a köteteket. Felnézve azonban láttam minden mást is. Láttam az olvasóimat. Láttam, hogy mosolyognak a sorban. Láttam, hogy mire odaértek hozzám, hány oldalt olvastak el. Láttam, ahogyan örülnek. Azt is, ahogyan ellépve tőlem, ugrálnak az új kötettel. Láttam nagyszülőket a hőségben, akik szó nélkül kiállták a sort, és őszintén gratuláltak nekem. Láttam apukákat várakozni, akik telefonálva azt mondták, „bent vagyok az irodában, most nem érek rá”. Láttam az anyukákat, akik arról beszélgettek, mit jelent számukra, hogy olvasni látják a kamaszokat. Láttam a karkötőket, rajzokat, leveleket, csokikat, kézzel készült ajándékokat, amiket nekem hoztak, és amiket őszintén nagyon köszönök. Láttam a sort, de nem mindig láttam a végét. Láttam a szüleim szemében az aggodalmat, akiknek én nem író vagyok, hanem a (27 éves) gyerek, és féltettek, amiért az év legmelegebb három napján 21 órán át írtam alá. Láttam Lint, aki odarohant hozzám, mindig lerakott valami hideget az asztalomra, és csak annyit kérdezett, „hogy jól vagyok-e?”. Valakit nem láttam, de tudom, hogy ott volt velem. Láttam a könyvekkel teli raklapokat, ami csak egy halom fehér csomagolás volt, semmi több. Kibontva aztán láttam, hogy minden példány egy külön olvasót jelent. Láttam, ahogyan beleírom a nevüket, majd elviszik magukkal. Láttam, ahogyan olvassák. Láttam, ahogyan örülnek neki. Láttam, hogy mennyire szeretik.

És utólag, a fényképeket nézegetve megláttam saját magam is. Ott vagyok, zárás után, a harmadik nap legvégén. 🙂

alt

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy eljött, és jó olvasást a kötethez. ♥

Szeretemazolvasóimat. 

Hamarosan jövök…

xxx Laura

 

*Bryan Adams – Summer of ’69