Az én útvesztőm

Just Follow the day Follow the day and reach for the sun*

alt

Van egy időszak, amikor állsz középen, és csak azt látod, hogy körülötted mindenki rohangál, te pedig nem tudod, kihez csatlakozz hirtelen. Van, amikor az üres kólás dobozok belepik az asztalodat, a gépedet, és lassan téged is. Van, amikor egy ismerősöddel beszélgetve azt mondod, ‘bocsánat, megismételnéd, azt hiszem elaludtam’. Van, hogy reggel a tükörbe nézve Redfoo haja köszön vissza a fejedről, de idő hiányában csak megvonod a vállad, konstatálva, hogy akkor ma ‘shufflin’. Előfordul, hogy a kozmetikus, akit tizenhétszer mondtál le az elmúlt időszakban, végül fűnyíróval fenyegetőzik, amikor meglátja a szemöldöködet. Van, hogy egy sorozat nézése közben jut eszedbe, hogy elfelejtetted megvenni a második évadot, de kizárt dolog, hogy elindulj, majd inkább beteszed újra az elsőt. Néha éjjel fél háromkor ugrik be, hogy valamit nem intéztél el, de képtelen vagy visszaülni a géphez, csak hagyod reggelre, tudva, hogy úgyis elfelejted. Van, amikor kiírod twitterre, hogy ‘szeretnél kérni egy mosolyt’, majd fáradtan nevetve látod, hogy záporoznak válaszban a smiley-k. Előfordul, hogy a ‘mi újság?’ kérdésre inkább csak udvariasan a ‘semmi különös’ választ adod. Van, hogy 24 óra nem elég egy napra, és többé már nem tudsz hinni Jack Bauernek sem. Van, amikor augusztus végén megérzed a levegőben az ősz illatát, és ez olyan emlékeket ébreszt benned, amitől nem vagy túl boldog. Van, hogy a kocsiban ülve írod a bejegyzést, Burger King csokis palacsintát reggelizel közben, és már úton vagy, pedig még nincs kilenc óra. Van, hogy telefonálnál, de már nem létezik a szám. Van olyan, hogy betelt a ‘to do list’, és nem fér már rá több. Van, aki megérti ezeket a sorokat, és van, aki nem. Viszont van, amikor az útvesztő végén ott vár valami, egy kék borítós kupac, aminek a tetejéről felemelve egy kötetet rájössz, hogy pontosan ezért a pillanatért teszel mindent. De tényleg mindent

alt
Hamarosan jövök
xxx Laura

 

*The Polyphonic Spree – Light and day